Magyar jogi szemle, 1923 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1923 / 1. szám - Ungarische Bibliothek

25 kitása tekintetében produkálni tudott az idegen olvasóközönség előtt egy pár charakteristikus vonással példakép állitja oda. Baj és sajnálatos, hogy ennyivel megelégedett. Amit a bevezető jellemzésben szerencsés kézzel megpendített, azt részletesebben és a helyzetadta keretek között lehetőleg kimerítően kellett volna felfejtenie. Egy par excellence történelmi jognál, melynek kútfői éppen az egyénies jellegű intézményeknél évszázadokra mutatnak vissza s azt a célt tartom szem előtt, mely a mü megjelentetésénél az idegen jogtudomány érdeklődósének meghódítására is irányult: végtelen kár, hogy szerző a magyar magánjog történelmének rövid összefoglalását, vagy legalább áttekintő vázlatát nem adta. Az, amit ezen a elmen 5 és fél nyomtatott oldalon (3—9. 1.) „leközöl", eltekintve attól, hogy e pár oldalnak nagyobb része is a mult század második felére eső meddő codificatorius törekvések leírására van szentelve: semmi. Tekintve, hogy az egyes intézmények történelmi aláfestése azok tételes tárgyalásánál is mindenütt hiányzik, s hogy azok legjellegzetesebbjeinél is az országbírói értekezleten tuli fonalat szerző kezében nem tartja, hogy felmenők és oldalrokonok törv. öröklésénél pld. az öröklött vagyonát az ősiségre visszamutató cortutiot meg sem emliti, avagy, hogy a kötelesrész intézményét valóságos deus ex machinaként illeszti bele a jogrendszerbe, felelet nélkül hagyva az idegennél azonnal felvetődő kérdést: honnan és minő előzmények alapján szervezhette az intézményt az országbírói értekezlet? stb: hiányzik a könyvből az a történelmi zománc, mely magának a magyar magánjognak külföldi propagandájára több eredménnyel járhatott volna, mint azok a túlírnom, dogmatikus kategorizálások, melyek némely helyen, sőt néha az anyag arányosságának rovására is sokkal többet nyújtanak — a szerzőből, mint a magyar magánjogból. A történelmi háttér szinte absolut hiánya mellett is ugyancsak az előreboesátott propagandorius szempont mérlegére vetve, további mulasztásként állapitható meg annak a 3 oldalt lefoglaló §-nak fogyatékossága, melyben szerző a magyar magánjog irodalmának múltját és jelenét rövidesen elintézi. (9—12. 1.) Itt azt szerettük volna látni, ha a német jogászközönség kimerítő és hü képet kap a magyar magánjog teljes irodalmáról. Egyes elismert és kevésbbé elismert nevek vagy munkák kiemelése indokolt lehet valamely magyar közönségnek szánt munkában, mert ennek a közönségnek könnyű módja van az ellenőrzésre. Az ehhez az irodalomhoz hozzáférni nem tudó külföldieknek azonban teljes és rendszeres, az utolsó kis részlettanulmányt is magában foglaló és tájékoztató bibliographiát kellett volna nyújtania, hogy áttekintést adhasson arról a kulturmunkáról, amelyet a magyar jogirodalom a magánjog terén felmutatni tud. A suly a feldolgozást és megbeszélést nyert anyag nagyságán és terjedelmességén fekszik s nincs az a jelentéktelen magánjogi dolgozat, mely ha esetleg több, vagy esetleg nagyon kevés, de mégis egy porszemnyi eredménnyel legalább az irodalom gazdagításához hozzá ne járult volna. Nézetünk szerint a legrosszabb könyvben is van valamelyes haszon; Almási pedig nagyon sok jó könyvről hallgat s ezzel igaztalan is. A magánjogi monographikus irodalomról szólva, kár volt annak egy-két képviselőjénél megállania (12. 1.) s ha p. o. Jancsó Györgyről, a magyar házassági vagyonjog úttörő és máig is kétségkívül egyik legjelesebb munkásáról és terjedelmes munkáiról nem emlékezik meg: ép oly egyoldalulag jár el, mint akkor, midőn a mai jogásznemzedék „magánjogi kultúráját" kizárólag két különben igen tiszteletreméltó név munkásságához köti hozzá (12. 1. 4. jzt.). A munka e §-ának idegen olvasója tudomást fog szerezni arról, hogy a magánjoggal hazánkban sokan és elismert sikerrel foglalkoznak — szinte annyian, mint a 48 előtti rendi magánjog korában — de arról, hogy a mai és az ujabb magánjogi irodalom tárgyi anyaga mennyire gazdag és kiterjedt, megfelelő képet magának alkotni nem tudhat. Ez pedig mindenesetre sajnálni való hiba. Az eddigiekben előreboesátott két kifogást abból a szempontból tettük, amely a berlini „Ungarisches Institut" könyvkiadói tevékenységének egyik legfőbb sugalmazója. További észrevételeink, melyeket a könyv