Magyar jogi szemle, 1922 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1922 / 2. szám - A pénzérték változásának figyelembevétele a magyar jogalkotásban

94 határozott árért folytatólag több éven át nyújtandó u. n. időszakos szolgáltatásra vonatkozó szerződések tekintetében is az előbb vázolt fejlődést mutatta: a szerződés reviziójának rideg megtagadásától (K. 915. XI. 16. Rp. IL 5820/1915. M. Dt. X. köt. 22. sz.) az anyagi romlás előidézésére alkalmas aránytalanságnak, mint a teljesitést lehetetlenitő oknak elfogadásáig (K. 918. II. 14. P. VII. 4983/1917. Hj. Dt. XII. köt. 73. sz.). A gyakorlat itt csak annyiban változott, hogy mig az egyszerre teljesitendő szolgáltatás lehetetlenülése a szerződés megszüntetését és a vétlennek elismert kárnak a felek közt való megosztását vonta maga után, addig itt a szerződés fenntartása mellett a kikötött ellenszolgáltatás mérvét változtatta meg a biróság, tehát Ítéletével a felek közt fennálló szerződést módositotta. A biróságnak ilyen u. n. konstitutív Ítéletek hozatalára törvényes analógiával szolgálhatott volna a Pp. 413. §. Ez a törvényszakasz ugyanis megengedi, hogy ha azok a körülmények, amelyek alapján a biróság a Pp. 131. §-a értelmében az ítélet hozatala után lejárandó időszakos szolgáltatás mennyiségét vagy tartalmát megállapította, lényegesen megváltoztak, az érdekeltek bármelyike keresetet indíthat az ítéleti megállapítás megváltoztatása iránt. Nézetünk szerint, ha a törvény a jövőben teljesitendő időszaki szolgáltatásoknak birói Ítélettel — tehát mindenkivel szemben — megállapított mennyiségének és tartamának megváltoztatását megengedi, még inkább megengedi a magánfelek közt létrejött és csak őket kötelező hasonló természetű megállapítás revízióját. Ha u. i. a szolgáltatás mennyisége és tartama, amelyet a biróság teljes objektivitással és a körülmények gondos mérlegelésével állapított meg, a körülmények lényeges változása esetében revízió alá vonható, a jóhiszeműséggel ellenkeznék, ha ugyanilyen lényeges helyzetváltozás, melyet a felek a legnagyobb gondossággal sem láthattak előre, a felek hasonló természetű intern megállapítására nézve közömbös és perben figyelembe vehető nem lenne. Mindamellett a biróság még a most emiitett törvényes analógiára sem kívánt támaszkodni* és az időszaki szolgáltatásokért járó ellenérték mérvének felemelését csupán olyan esetben engedte meg, mikor az eredeti kötelmi megállapodásnál irányadó körülmények oly lényegesen változtak, hogy emiatt a változatlanul teljesítő adós anyagi romlást következnék be. Azt az uj jogszabályt, amelyet a birói gyakorlat az elő* Ez analógiát a biróság azért nem alkalmazta, mert a Pp. 413. §-ában foglalt szabályt kivételesnek, singularis jusnak tekintette, mely analógia utján más esetekre nem alkalmazható. A felsőbíróság e felfogásával szemben dr. Sárffy Andor: „A baleseti járadék felemelése a Pp. 413 §-a alapján" c. cikkben (Kereskedelmi jog 1921. évf., 19—20. sz.) nyomós érveket hoz fel amellett, hogy a kérdéses szabály nem kivételes, hanem rendes (generális) jogszabály.