Magyar Jogászegyleti értekezések és egyéb tanulmányok, 1942 (10. évfolyam, 36-39. szám)

1942 / 36-37. szám - Történelmi alkotmányunk és a kormányzóhelyettesről szóló 1942. évi II. törvénycikk. [Előadás a Magyar Jogászegylet közjogi és közigazgatási szakosztályának 1942. évi április 28. napján tartott ülésén]

12 vábbá egyrészről a magyar szent korona e főszervei, másrészről a magyar szent korona tagjai kölcsönös viszonyát a nemzeti közmeggyőződésben szabályozó erkölcsi elvek, — függetlenül attól, hogy alakszerű törvényekbe foglalvák-e vagy sem! így tehát semmiképen sem háríthatja el magától a magyar alkotmányjog tudománya azt a feladatot sem, hogy vizsgálja, miként különül ki a kormányzóhelyettesről szóló 1942. évi II. törvénycikkben megalkotott új intézmény a mi történelmi alkotmányunk ezeréves fejlődésü szervezetében. II. A magyar államforma már a honfoglalás idejében az örökösödési jellegű monarchia, melynek megjelenési alakja a kereszténység felvétele óta a királyság. A magyar monarcha sohasem volt a hatalmának semmiféle korlátját el nem ismerő, igazi abszolút uralkodó. Van ugyan nézet, mely abból, hogy egyes keleti és türk fajú népek zsarnokok uralma alatt állottak, azt a következtetést vonja le, hogy így volt ez eredetileg a magyar népnél is. E nézet szerint az Árpád-házi fejedelmek, majd Szent István és utódai korlátlan hatalmú keleti deszpoták voltak. S a magyar államfő hatalmát előbb csak egyes oligarchák versengő hatalma, majd a mind nagyobb jelentőségre emelkedő köznemesség, végül pedig az állampolgári gondolat mérsékelte le a sok évszázados fejlődés során alkotmányos, az alattvalók jogai által korlátozott, majd pedig a parlamenti kormányforma mellett csupán funkciós jelentőségű hatalommá. Az ősi magyar szabadságot tagadó nézet helyességét azonban nagyon nehéz elismerni a magyar közjogásznak, kinek a szemében a magyar alkotmányjog legfőbb forrása végső soron mégis csak a nemzeti közmeggyőződés, a communis opinio, a magyar nemzeti lélek immanens, belső tartalma. Hogy a honfoglalás idejében egyes türk népek élén deszpoták álltak, ebből éppen úgy nem lehet még arra biztos következtetést vonni, hogy így volt ez a magyar népnél is, mintahogyan pl. a svéd és a német, a brit és az északamerikai, az orosz és a bolgár, a török és a perzsa, az olasz és a spanyol, vagy akár csak a finn és a magyar államélet mai jelenségeinek összehasonlítása sem mutatja az állam- és kormányforma tekintetében is biztos következtetési alapnak a népek más viszonyainak és más sajátosságainak hasonlóságát, avagy rokonságát, szomszédságát, egymásra való kulturális, érzelmi vagy politikai befolyását. A történelmi kutatások a legtöbbször a szájhagyományok forrásjelentőségének felismerésére vezetnek. Egy Schliemann ásatásai még a homéroszi elbeszélések történelmi magvát is igazolták. Semmi okunk sincs arra, hogy egyes türk deszpociákról való tudo-