Magyar Jogászegyleti értekezések és egyéb tanulmányok, 1933 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1933 / 1. szám - A Magyar Jogászegylet díszközgyűlése 1931. november 15-én, vasárnap délelőtt 11 órakor a Budapesti Ügyvédi Kamara székházának dísztermében Grosschmid Béni születésének 80-ik évfordulója alkalmából

14 eszmecserébe bocsátkozott vele a görög rhetoroknak, Isaeusnak és társainak perbeszédeiről, mintha legalább is ez lenne az ő szaktudománya. Viszont „Werbőczy és az angol jog" című legutóbbi művében, amelyet 76 éves korában írt, a nagy angol jogászokkal vetélkedve hatolt bele az angol ingatlanjog legelrejtettebb szövevényeibe. Ám Grosschmid-nak világot átfogó ingóniuma sohasem engedett a csábításnak, hogy nemzetközi elismerésre törekedjék. Gránitegyénisége távoltartotta magától mindazt, ami zavarta volna tervszerű munkájában. Amikor egy ízben valami témát ajánlgattak neki feldolgozásra, a megbízást azzal hárította el magától, hogy: ,,a tudós nem olyan, mint a madárka, akit holmi morzsákkal lehet eltéríteni útjából, hanem inkább olyan, mint a kőszikla, amely önsúlyánál fogva gördül alá pályáján". Grosschmid nem dkcirt más lenni, mint magyar jogász. Ez a világraszóló lángelme szellemi kincseinek mesés gazdagságát, biblikus hosszúságú életének soha nem szűnő alkotó munkáját a hazai jog szenvedélyes szeretetével kizárólag a magyar magánjog tudományának felépítésének szentelte. Csoda-e, ha az ő neve legalább is annyit, de még sokkal többet jelent nekünk, mint az osztrákoknak Unger, a németeknek Windscheid"? Ez a két nagy jogász is addig ismeretlen tökéletességre csiszolta a jog dogmatikáját, de egyikükben sem nyilvánult meg olyan hatalmas erővel nemzetük jogi egyénisége, mint Grosschmid-ben. Grosschmid tehát kizárólag magyar jogász maradt; de ez nem jelenti, mintha a magánjog tudományát egyetemes mértékkel mérve is, ne gazdagította volna maradandó új értékekkel. Ezért Grosschmid egyéniségét két szempontból kell méltatnunk: először térbeli és időbeli viszonylatban, mint a XIX. század fordulójának magyar jogászát; másodszor pedig sub specie aeternitatis, mint az egyetemes jogtudomány nagy továbbfejlesztőjét. Mint magyar jogász Grosschmid olyképpen nyomta rá korának jogtudományára hatalmas egyénisége bélyegét, hogy annak mintegy reprezentánsa lett. Joggal mondhatta egy kiváló jogtudósunk, hogy a magyar magánjog történetében három mérföldjelző nagyság magasodik ki: Werbőczy, Frank Ignác és Grosschmid. Mind a három mintegy megtestesíti a maga személyében a korabeli magyar magánjogot. Magánjogunk átalakulási korszakában, mely az Országbírói Ertekezletet követte, úgy emelkedik ki Grosschmid monumentális alakja, miként a koszorús költő szavaival élve: ,,a lét és nemlét határán egekbe nyúló piramid". Grosschrnid-ot nemzeti konzervatizmusa, az önálló nemzeti jogfejlődésről alkotott hitvallása, tragikus konfliktusba sodorta a XIX század utolsó évtizedeinek válogatás nélkül utánzó, törne-