Magyar Jogászegyleti értekezések új folyam, 5. kötet (32-40. füzet) (Budapest, 1912)

1912 / 34. szám - A teljesítési és szavatossági szabályok viszonya a tervezetben. [Előadás] a Magyar Jogászegylet 1910. évi február hó 19-én tartott teljes-ülésén

4 árat már felvette, de a ravasz már túl volt árkon-bokron s messze járt Pompejitől. Emlékezetembeidézte ez a jelenet Eudorffnak, az Edictum Perpetuum egyik magyarázójának azt a helyét,* a hol leírja, hogyan folyt le Eómában a rabszolga- és baromvásár. Gyönyörűen felcicomázva hajtották ki a rabszolgákat és barmokat a vásárra, hogy a vevőközönséget elkápráztassák és könnyebben rábírják a vételre. A vevő, különösen az a jámbor vidéki, nem is sejtvén, hogy az így feldíszített árú hibás, hamar ráállt a vásárra s csak mikor már leszedték a sok szép czifra szerszámot (a mi az eladónál maradt), látta nagy meglepetéssel, hogy becsapták. S a visszaélésnek ez a módja idővel annyira elharapódzott, hogy az akkor érvényben volt római jog e bajon segíteni nem tudott. Túlságosan ösmert területeken járnék, ha kifejteném, miképen fejlődött ki idővel a vásári rendőrségnek ezen tisztán adminisztratív beavatkozásából a későbbi szabatossági intézmény. Tudjuk mindannyian, hogy a hatóságok többé nem zárkózhattak el a közvélemény nyomása elől, a mely egyenesen kényszerítette őket arra, hogy ezen, a modern szélhámossággal vetekedő csalafintaságoknak végére járjanak. Az orvoslást az sediliseknek, mint a kik a vásárokon rendet csináltak, kellett végezniök. És ők segítettek is a bajon. De nem úgy, a hogy azt mi rendszerint hallani szoktuk. Mert a mit velünk a jogtörténeti munkák közölnek, az már sokkal későbbi stádiuma a dolognak. A római jogalkotás itt is hű maradt önmagához. A vásári rendőrség, hogy a bajon rövid úton segítsen, de másrészt nehogy önmagát komplikált perekkel, helyesebben perpatvarokkal terhelje, rendeletet bocsátott ki, a melyben szigorúan meghagyta az eladóknak, hogy vásárok alkalmával mindenki köteles a saját árúja fölé egy kis táblácskát kiakasztani és azon föltüntetni, hogy az eladásra szánt rabszolga vagy barom senki másé, nincs is noxával terhelve s büntetés terhe alatt fogadja, hogy nem szenved semmi olyan betegségben, vagy testi hibában, a mely értékét * Rudorff: Edictum perpetuum 311. 1. 94