Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 5. szám

66 Magyar Jogász-Ujság VII. évf. legális bizonyítékok hiányát jelenti; önkényes deklaráczióhoz azonban nem ad útlevelet. Mikor pedig a törvény felsoroló módon tartalmazza az eseteket, melyekben a bíróság a tanuk meghiteltetését elmellőzheti, különben is legfeljebb arról lehet szó, hogy a bíróság az ezen okok valamelyikének alapját képező tényállás fenforgása tekintetében határozzon szabad meggyőződése szerint. Ha tehát arról van szó, hogy a bíróság p. o. a Bp 221. §. 6. pontja alapján valamely tanút elzárjon az eskütételtől, nem elég kijelenteni, hogy „ennek a tanúnak a vallomása lényeges körülményre nézve valótlannak bizonyult", hanem fixirozni kell, hogy mely tények bizonyítják a valótlanságot s meg kell rögzíteni azt a gondolatmenetet, mely ezekből a tényekből a fenforgó körülmények között a vallomás hamisságára következtet. És ha a bíróságnak ama határozata ellen, melylyel az eskü megtagadtatott, a fél semmiségi panaszszal él, mert a hozott végzés az ő érdekét sérti (Bp. 384. §. 9. pontja), az leszen a Curiának a hivatása, hogy mérlegezze és megállapítsa, váljon abban az esetben helyesen konkludált-e az eljárt bíróság a tanú valomásának valótlanságára. Legtöbbször oly formában merül föl a kérdés, hogy a bizonyítási eljárás során, mikor már a vád tanúi kihallgattattak s a védelem bizonyítékai kerülnek sorra (Bp. 306. §.), konstatálja a bíróság, hogy a mentő tanú vallomása a már kihallgatott s meg is esketett tanuknak vallomásától lényegesen eltér. A vád tanúi Budapesten a tett színhelyén látták a lopással gyanúsítottat, a védelem tanúi azt vallják, hogy a vádlott ugyanakkor Váczott tartózkodott. Mi sem természetesebb, minthogy a vád érdeke most ez utóbbi tanuk meg nem esketését igényli, s hogy vádló ellenzi is a meghiteltetést, „mert a tanú vallomása a már kihallgatott tanuk kimondásával ellentétes''. Igen gyakori, hogy a bíróság ennek az indokolásnak elfogadásával és felhasználásával mellőzi a meghiteltetést, ügyet sem vetve arra a lehetőségre, hogy a korábban kihallgatott terhelő tanuknak a vallomása épugy lehet valótlan, s hogy itt pusztán az a technikai jellegű ötlet döntötte el az eskütétel kérdését, hogy időszerüleg elébb hallgat tattak ki a terhelő tanuk a mentőknél. Még kirívóbb az ily helyzet fonáksága az esküdtbirósági eljárásban. Itt annak elbírálása, hogy melyik tanú vallomásának van döntő súlya, más kollégiumra tartozik, mint amely a meghiteltetés kérdésében határoz. Ha már most a fentvázolt esetben a biróság kijelenti, hogy nem esketi meg a tanút, mert annak vallomása ellentétes a többiekével, s igy valóban az esküdteknek hatalomkörébe avatkozik, vagy legalább is kétségtelenül alkalmas módon befolyást gyakorol az esküdtek feladatát képező kérdésnek miként való megoldására. Itt tehát a szakbiróság határozatának helyessége még tüzetesebben teendő felülvizsgálat tárgyává. Eléggé nem helyeselhető határozat e nemben az,1) amelylyel a Curia megsemmisítette az esküdbiróságnak ítéletét s eljárását a Bp. 385. §-ának 9. pontja alapján azért, mert egy mentő tanúnak a megesketését abból az okból mellőzte, hogy az öt korábban kihallgatott tanú vallomásával ellenkezik. A tanú vallomásának valótlansága nem tanutársainak eltérő vallomás alapján állapítandó meg, jelenti ki a Curia; ehhez kétségtelen ténybeli vagy tárgybeli adatok is kellenek. S minthogy a szakbiróságnak amaz előzetes kijelentése, hogy a tanúnak a vallomása már más tanúnak vallomásával megezáfoltatott, tehát az valótlan és ennek folytán a megesketés mellőzendő, kétségtelenül alkalmas az esküdtek határozatának befolyásolására, minthogy a Curia ugy találta, hogy a konkrét esetben meg nem esketett tanú vallomásának súlyát egy más tanú kimondása is növeli, de növeli azt az a körülmény is, hogy a terhelő tanuk a vád alapjául szolgáló tett elkövetése idejében a vádlott közvetlen közelében nem is voltak jelen s azoknak legnagyobb részét sógorsági vagy rokonsági kötelék is fűzi a sértetthez; minthogy ezek szerint nem forognak fenn oly tárgyi vagy ténybeli adatok, melyek a Bp. 221. §. 6. pontjának alkalmazását szükségessé tették, minthogy végül nem nyilvánvaló, hogy a meg nem esketésben rejlő sérelem az ítéletre nem volt befolyással: a Curia a megesketést mellőző végzést törvényt sértőnek ösmerte föl. Analógiát mutat az ezen határozatnak alapját képező esettel a következő tényállás: Egyik tanú eltérőleg vallott a korábban kihallgatott tanuknál arra nézve, hogy a vádlott mennyi szeszesitalt fogyasztott; az esküdtbíróság a meghiteltetést mellőzte a Bp. 221. §-ának 6. pontja alapján. A Curia kimondta,2) hogy e határozat helytelen s ez az ok a meghiteltetés megtagadására nem elegendő. A megsemmisítést csak azért mellőzte, mert a vádlott nem védekezett azzal, hogy a cselekmény elkövetésekor öntudatlanságig fokozódott részeg állapotban volt, ittas állapotát pedig a biróság valónak fogadta el, igy tehát a meg nem esketés a vádlott érdekeire hátrányos befolyást nem gyakorolt. Más határozatában3) azt hangoztatja a Curia, hogy bár szabálytalanság, miként az esküdtbíróság a tanú megesketését megtagadó végzésében pusztán az alapul vett törvényszakaszra hivatkozik s ténybeli alapokra nem utal, de ezt a törvény nem rendeli semmiség terhével s igy e fogyatkozás okából megsemmisítésnek nincs helye. Elég egy tekintet a Bp. 328. §-ának 2. bekezdésére, mely tüzetes indokolási kötelezettséget állapit meg a felek indítványainak eluta!) 1906. évi decz. 6-án, 10821. sz. 2) 1907. évi jun. 21-én, 6168. sz. 3) 1906. évi decz. 20-án, 11280. sz.