Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 5. szám - Az ügyvédi talár eredetéről

5. sz. Magyar Jogász-Ujság 07 sitása esetére — s a jelen esetben bizonyára arról van szó — hogy lássuk ez okadatolás hézagát. S hogy ezt a Guria is érzé, mutatja, hogy maga kereste meg a per anyagából azokat az adatokat, amelyek a meghiteltetés mellőzésének alapjául szolgálhattak s a panaszt csak akkor nyilvánította alaptalannak, miután a mellőzést maga is indokoltnak találta. A tanuk meghiteltetése kérdésének köréből álljanak még itt a következő határozatok: A vádló azt panaszolta, hogy oly tanú, akinek vallomása nem közvetlen tapasztalaton alapszik s aki „érdekelt", megeskettetett. A Curia a panaszt alaptalannak találta, mert a tanú megmondta, hogy tudomása honnan származik s igy az esküdtek abban a helyzetben voltak, hogy a vallomásnak értékét mérlegeljék ; az érdekeltség pedig (Bp. 204. 205. §-ai) önmagában nem akadálya a tanuságtételnek s a tanú csak arra van kötelezve, hogy érdekeltségét bemondja (Bp. 210. §-a), az pedig, hogy a Bp. 221. vagy 222. § ának esete forogna fenn, a panaszszal élő fél nem is áilitja.1) Azt is panaszolta a vádló, hogy oly tanú, kinek vallomása aggályos volt, mert a vele történt eset időpontját megjelölni nem tudta, megeskettetett. A Curia a panaszt elutasította, mert e tanú vallomásának lényege az volt, hogy az eset megtörtént, nem pedig az, hogy mikor történt; különben pedig ez a körülmény sem a Bp. 221., sem 222. §-ának esetei alá nem fogható. A védő azt mondta, hogy az egyik tanú, ki maga azt adta elő, hogy haragban van a vádlottal, a Bp. 221. §-ának 5. pontja ellenére megeskettetett. A Curia a panaszt elutasította, mert a főtárgyalás adatai oly fokú ellenségeskedést, melyet e pont feltételez, nem mutatnak,2) különben az ellenséges indulat nem vélelemre, hanem tényekre alapítandó s egyben az is kimutatandó, hogy az által a vallomás valódisága kétséges.3) A védő azt vitatta, hogy a tanú nem lett volna megeskethető, mert vallomása egy őt terhelő kihágás elkövetésére vonatkozott, miután pedig a tanú korábban, ezért a kihágásért elitéltetett, vallomásából reá szégyen, vagy kár háramolhatik ; a panasz elutasittatott, mert a kihágásért való elitéltetés egyáltalán nem ok a meghiteltetésből való elzárásra ; abban a kérdésben pedig, hogy a vallomásból származik-e szégyen, vagy kár, a tanú maga tehet csak előterjesztést, ha ez meg nem történt, nem is vitatható, hogy ily körülmény ellene fenforog4). Jegyezzük meg jól, hogy az ellenségeskedés is csak akkor ok a tanú megesketésének elmellőzésére, ha ez a viszony a terhelt és a tanú közt áll fenn. A sértettel ellenséges lábon álló tanú megesketése a Bp. 221. §-ának 5. pontja alapján meg nem tagadható. 1) 1907. évi május 28-án, 5189. sz, 2) 1907. évi márcz. 7-én, 2285. sz. 3) 1907. évi okt. 30-án, 8412. BZ. 4) U. o. JOGÉLET. Az ügyvédi talár eredetéről.*) A íranczia ügyvédeknél még máig is használatban levő talár életének e ső idejében közel sem volt oly kitüntető viselet, mint azt annak mai — e részben gyökeresen megváltozott — fogadtatása után hinnők. Első behozatala éppen nem valami kedveskedő intenczióból történt. Sőt ellenkezőleg ! A talár viselésének kötelezettségét első izben 1713-ban Németországban mondta ki I. Frigyes Vilmos abból az alkalomból, hogy a poroszországi ügyvédség kíméletlen reformjához hozzálátott, egy oly reformhoz, mely a keresztülvitel módozatait tekintve, leghelyesebben csak brutálisnak nevezhető. Annak megtörténte után alig 336 ügyvéd maradt meg az eddigi gyakorlatot folytató 887 ügyvéd közül s 82 a 165 prokurátor közül. A tudományos szempontok tekinteten kivül hagyásával, magának az igazságügyminiszternek meghallgatása nélkül ment végbe a nagy pusztítás az öntudatos korlátoltság vad fékezetlenségével és közönyével. Tagadhatatlan ugyan, hogy az 1713. évi hatalmas érvágásra az igazságszolgáltatás beteg testének nagy szüksége volt. Az energiának uj iránya, mely ezen időtől kezdve az egész porosz igazságszolgáltatást szinte áthatotta, végeredményében az ügyvédségre is igen üdvös hatással volt. Bár az akkor működő ügyvédséggel a reform nagy igazságtalansággal bánt, hatásában ez intézkedés mégis igen kedvező volt, miután az ügyvédi gyakorlat megengedésének szük határok közé vonása megszüntette a tulprodukczíót, mely az ügyvédi hivatásra mindenkoron oly káros hatással volt és van. Poroszország igazságszolgáltatásának érdekei s az állam jövőjének biztosítása bár némileg indokolják ezen — mondhatnók lelketlen — s minden méltányosságot kizáró erőszakos változtatást, a porosz ügyvédség azonban minden másnál alaposabban vette ki a maga részét ezen áldozatból. Ugyanazon rendelet, mely az óriási kimustrálást kimondotta, a következő királyi parancsot is tartalmazta : „Az ügyvédek ezután térdig érő fekete köpenybe tartoznak öltözni. A prokurátorok szintén." A rendelet betartását a „generalfiskális" kötelessége ellenőrizni, ki egyben utasittatik, hogy az engedetlenkedőket megbüntesse. A rendelkezésnek ezen utóbbi — a ruházkodásra vonatkozó — része nem keltett annak idején semmi különösebb feltűnést. Az uralkodói gyámkodásnak ilyetén megnyilatkozásaival a XVIII. század első évtizedeiben elég sürün van alkalmunk ugyanis találkozni. Feketében járt akkor minden tudós, sőt az ügyvédek is legtöbb esetben a felsőfokú bíróságok előtti szerepléseik alkalmával. Ennek daczára gondoskodás történt az esetleges ellenszegülés megelőzésére az által, hogy kényszermunkával kapcsolatos fogsággal fenyegették meg a rendelet ellen esetleg vétőket. Bartholdi, az akkori igazságügyminiszter, ki a rendeletet köztudomásra hozta, szükségesnek találta, hogy azt egyéb államok hasonló intézkedésével indokolja meg. Sőt a Magdeburgban 1714-ben kiadott rendelkezés ezen talárviselési kötelezettséget azon *) Weissler Adolfnak Lipcsében legutóbb megjelent „Az ügyvédség története" müve nyomán.