Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 5. szám

5. sz. Magyar Jogász-Ujság G5 polgári birót. Ez az álláspontja legtüzetesebben van meghatározva a 4217/1906. sz. határozatában, ahol ez foglaltatik : „. . . valamely büntető ügyben hozott és jogerőre emelkedett határozat vagy ítélet az ebben eldöntött kérdés tekintetében az utóbb eljáró polgári bíróságra nézve irányadó. Valamely büntető perben keletkezett jogerős ítélettel eldöntött kérdés pedig kétségtelenül az, ha a büntető biró megállapítja, hogy az illető terhelt a terhére rótt cselekményt tényleg elkövette; a büntető bíróságnak ily ténymegállapítása tehát a polgári bíróság részéről többé vizsgálat tárgyává nem tehető. Csakis az olyan esetben, ahol a büntető biró a terheltnek bűnösségét megállapíthatónak nem találta, lehet hívatva a polgári biró arra, hogy a vád tárgyává tett cselekmény vagy mulasztás tárgyában a polgárjogi felelősség megállapításának kérdésében a felmentő büntető bírósági határozat tartalmától eltérően is itélkezhessék." A felvetett kérdésre vonatkozólag általános érvényű tételes jogszabályunk nincs. Az 1874 : XVI. t.-cz. 7. §-a a váltóhamisításra, az 1874 : XXII. t.-cz. 7. § a a hamis vagy vétkes bukásra, az 1883 : XXV. t.-cz. 11. és 12. §-ai az uzsoravétségre vonatkozólag mondják ki, hogy a büntető biró marasztaló ítélete a polgári birót köti; ámde ezek a különleges szabályok épp ugy szolgálhatnak analógia alapján a Curia álláspontjának erősítésére, amiként arra nézve is felhozhatók volnának, hogy csak eme különös esetekben kötik a polgári bírót a büntető biró jogerős ítéletei. A tételes jogszabályokból kiindulva tehát nem fogjuk megnyugtathatóan eldönteni, melyik álláspont a helyes, hanem a kérdést elméleti alapon kell bonczolgatnunk. S ha nézzük az okokat, melyek miatt a polgári bíró feljogosítandó, hogy a büntető per eredményétől teljesen függetlenül vizsgálja az általa eldöntendő ügynek tényálladékát, akkor azt találjuk, hogy ezt a jogosultságot azért kívánják a polgári bírónak megadni, hogy semmi irányban se legyen megkötve a bizonyítékok szabad mérlegelésénél. Ez az álláspont következetes ugyan, de nem czélszerü. Már pedig maga a bizonyítékok szabad mérlegelésének elve sem a következetesség, hanem a czélszerüség elve. A szabad mérlegelés nem önmagáért, hanem azért érvényesül, mert a jogvédelem előmozdítására alkalmas. Ahol szabad mérlegelés a jogvédelem érdekében alkalmatlanná válik, ott a szabad mérlegelés elvét nem szükséges s nem is czélszerü érvényre juttatni. Ámde az állami jogvédelem biztosabb lesz-e akkor, ha büntető biró a bűnösnek talált egyént elitéli, ellenben a polgári biró ezt a bűnösnek talált egyént bűnös cselekményének magánjogi következményei alul felmenti, mert nem látja bűnösnek. Bizonyára nem. Az állam bírói hatalma a jogbizonytalanság megszüntetésére szolgál s a jogerős birói Ítéletnek azért van oly nagy ereje, mert az állam tekintélye nem engedheti meg, amit bíróságai egyszer már jogerősen megállapítottak, az újra vita tárgyává tétessék. Szükséges, hogy a jogerős birói ítéletet mindenki megdönthetlennek ismerje s hogy köztudattá váljék, miként erre az ítéletre megingathatlanul lehet támaszkodni. Épp azért üdvözöljük a Curiát, amikor ebben a kontroverz kérdésben oly bölcsen s következetesen foglalt állást. Felette gyakorlati jelentőségű az e materiába vágó kérdések sorából a Bp. 384. §-ának 9. pontjára alapítottan a miatt bejelentett semmiségi panasz, hogy a bíróság a főtárgyaláson kihallgatott tanút törvény ellenére eskette meg, vagy hogy annak meghiteltetését törvény ellenére mellőzte. Ennek a panasznak a struktúrája a következő: Jogszahály, miként a tanuk rendszerint megesketendök (Bp. 217. §.) Az eskü az igazmondásnak ethikai garancziája; és egyben biztosíték az iránt is, hogy a hamisan tanúskodó cselekményét büntetési szankczió érendi (Btk. 213. §.). A törvény taxatíve sorolja fel azokat az okokat, melyeknek alapján a meghiteltetés elmellőzhető (Bp. 221., 222., 311. §-ai). Ezen okoknak legnagyobb része az értéktelen vagy gyanús vallomás jknak körülírása. (Különösen a Bp. 221. §-ának 1., 2, 5., 6. pontjai, 222. §-ának 3. pontja). Igaz, hogy jogszabály az is, miként a tanúvallomások bizonyitó ereje szabad mérlegelés tárgya és a biró elvileg nincs elzárva attól, hogy meggyőződését abból a vallomásból merítse, a melyik esküvel nincs is fedezve. Viszont psychikai lehetetlenség az, hogy az eskütől való elrekesztés tényének elementáris befolyásoló ereje alól akár a szakbiróság, akár az esküdtszék magát elvonhassa. Az a biró, aki konstatálja, hogy az ügydöntő tanú olyfoku ellenségeskedésben áll a terhelttel, hogy a vallomás valódisága aggályos, avagy hogy az ily tanú nem tévedésből lényeges körülményre nem mondott igazat: önmagával jön mély ellentétbe, mikor ugyané tanú kimondásának, szemben oly bizonyítékokkal, melyekre ily aggodalmak nem merültek fel, mégis meggyőző erőt tulajdonit. Az esküdtszék pedig abban a határozatban, melyik a tanút az eskütételtől elrekeszti, útmutatást fog találni arra, hogy ennek a tanúnak na higyjen. A legrelativebb igazság tehát az, amit a Curia több határozatában kijelentett, hogy a tanuk megesketésének kérdésében hozott határozat semmiségi panaszszal egyáltalában nem támadható meg, mert akár megeskettetett a tanú, akár nem, a vallomás bizonyitó ereje, szabadon mérlegelhető. S még helytelenebbül általános az a kijelentés, hogy a bíróság a tanú meghiteltetése kérdésében szabad meggyőződése szerint határozván, határozata ellen perorvoslat nem is érvényesíthető.1) A „szabad mérlegelés" csak a ») Jogtud. Közlöny 1900. évf. 44. sz.