Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1908 / 4. szám
4. 8Z. Magyar Jogász-Ujság 49 sát is előidézheti. (K. T. 101. §.) Persze, érezzük, hogy ez a megoldás tökéletlen. A társaság feloszlásának előidézése gazdasági tékozlás, mert ezáltal bedugul egy oly gazdasági erőforrás, mely a maga egész berendezésével, szervezetével sokkal nagyobb értéket képvisel, mint az azt alkotó dolgok és más vagyonrészek egyenkint. A mai jog szinte pathetikus általánosságban irja elő, hogy ,.az egyes tagok magánhitelezői a társasági vagyonhoz tartozó dolgokat, követeléseket, jogokat, vagy az egyes tagok e tekintetbeni illető ségét sem biztosítás, sem kielégítés végett igénybe nem vehetik (K. T. 95. §.)". Azonban örökösödés esetén mindig, s más esetekben is gyakran az a helyzet áll elő, hogy a társaság minden egyes tagja a maga egész vagyonával felel egyetemlegesen bizonyos kötelességekért, t. i. az örökösök, amennyiben örökrészük értéke az örökhagyó tartozásait fedezi, e tartozásokért. Ilyenkor a hitelezőre is, az adósokra is káros, hogy a társasági vagyon mint egység, mint ön álló és élő jövedelemforrás, nem vonható végrehajtás alá. A hitelezőre káros, mert a legtermészetesebb fedezeti alap előle el van vonva ; az örökősökre káros, mert kénytelenek a társaság feloszlatását tűrni; s a közgazdaságra káros, mert a gazdasági élet egy önálló és tevékeny egyede megszűnik létezni. Pedig helyesen szemlélve a dolgot, az egyes társasági tag vagyona a társaság fennállásának ideje alatt nem teljes, ha hozzá nem vesszük azt a részesedést, amely őt a társasági vagyonban illeti; ezek az egyes illetőségek a maguk egészében alkotják a társasági vagyont, s ezért kétségtelen, hogy oly követelésért, melyért a társaság minden egyes tagja egyetemlegesen felelős, a társasági vagyonnak mint egységnek is szavatolnia kellene, mert hiszen az összes tagok magánvagyonában benne van a társasági vagyon is. Tegyük, hogy a két tagból álló közkereseti társaság tagjai együtt kölcsönt vesznek fel, nem üzleti czélokra, hanem mint magánemberek, s egy váltót adnak mindketten ; egyikük mint kibocsátó, másikuk mint elfogadó irja alá a váltót. A mai jog szerint a hitelező nem mehet a közös üzletbe foglalni: az sem az egyiké, sem a másiké, hanem „a közkereseti társaságé". Ö neki le kell előbb járatni az egész foglalási eljárást igényperestül mindkét tag ellen, aztán fel kell mondania a társaságot, végül le kell tiltani a mindkét tagra majdan a felosztás folytánjutandó illletőséget s bevárnia, vájjon marad-e a társasági hitelezők kielégítése után valami: ami marad, az aztán az ö biztosítására fog szolgálni. Hiszen ez utóljára nem baj és nem is véletlen: azok, akik a kereskedelmi társaságok jogát ilyként formálták, azt akarták, hogy a társasági hitelezők megelőzzék a magánhitelezőket, mert csak így teremthettek a tár- i saságok számára teljes hitelt, amelynek megbolygatása ma is a legvégzetesebb gazdaság- j politikai balfogás lenne. Csakhogy ezt az elsőbbséget meg lehet tartani a társasági hitelező számára akkor is, ha a magánhitelezőt végkép ki nem rekesztjük a társasági vagyonban rejlő fedezetből: nevezzük csak a nevén a gyereket, adjunk amannak a kielégítés sorrendjében elsőbbséget, s engedjük meg az összes tagok egyetemlegesen jogosult magánhitelezőjének, hogy a még fennálló társasági vagyonra és annak jövedelmére a társasági hitelezők utáni sorrendben rátehesse a kezét. Az uj hitelalapnak a társaságok fogják elsősorban az áldását élvezni. * V A jogerős Ítélet tárgyi terjedelméről szól a Guriának 1906. április 25. I. G. 62. sz. a. hozott határozatában foglalt, az itélőtanács (a II. polgári tanács) által elvi jelentőségű határozatainak gyűjteményébe 9. sz. a beiktatott ez az elvi kijelentése: „a peres felek közt előzően lefolytatott megállapítási perben hozott Ítélet rendelkező része szerint ... a köztük fenforgó jogviszony már eldöntve lévén, ez az itélet a később indított perben ugyanazon a jogalapon érvényesített kifogással szemben az ítélt dolog erejével bir és ezzel szemben az itélet indokolása nem bir jogi jelentőséggel." Ez az elvi kijelentés kihivja az alapos kritikát, mert a kir. Curiának akkor, amikor oly kérdésben foglal elvi álláspontot, mely tételes törvényben nincs szabályozva, fokozott mérvben kellene arra törekednie, hogy kijelentése szabatos és félreérthetetlen legyen. Már maga a pongyolaság is hiba de még nagyobb hiba az, ha az elvi kijelentés ugy van fogalmazva, hogy voltaképen nem azt tartalmazza, amit kifejezésre kellett volna juttatni s igy sokféle magyarázatra adván alkalmat, a joggyakorlat egyöntetűsége helyett annak sokféleségét idézi elő, illetőleg legjobb esetben nem fog azzal a hatással birni, amelylyel alkotói felruházni kivánták. Az idézett elvi kijelentés kétségenkivül abban az irányban kivánt állást íoglalni, hogy a megállapítási perben hozott jogerős itélet mire terjed ki s hogy az ilyen Ítéletnek milyen szerepe van az utóbb indított teljesítési perben. Ebben az irányban azonban ez az idézett elvi kijelentés nem lehet kielégítő, azt zsinórmértékül a joggyakorlat számára nem lehet ajánlani. Elsősorban hiányzik annak a feltüntetése, hogy az az itélet, mely a későbbi perben az itélt dolog erejével hat, érdemleges itélet. Szőrszálhasogatásnak tűnhetik ugyan ez fel; de nem az. A megállapításra irányuló perben a bíró a per érdemében csak ugy hozhat ítéletet, ha a megállapításra felperes jogviszonyainak alperessel szemben való biztosítása szükségesnek mutatkozik. Ha ez a szükségesség, mely a megállapítási per indithatásának perjogi előfeltétele, — nem létezik, akkor a biró a megállapítási per érdemébe nem hatol, hanem felperest
