Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 3. szám

38 Magyar Jogász-Ujság VII. évt férjnek vagyoni viszonyainál fogva a nem vét­kes nő részére tartást vagy éppen nem, vagy pedig a szükségesnél csekélyebb mértékben álla­pított meg, utóbb azonban a nő a házasság felbontásakor létezett jövedelmétől önhibáján kivül elesett, ellenben a férjnek vagyoni hely­zete időközben javult. Ha tehát a nő a házas­sági bontóperben végleges nőtartás iránt kérelmet nem terjesztett elő, vagy pláne, ha keresetében nyíltan kijelenti, hogy férje ellen vagyoni köve­telése nincs: ez a kijelentése a végleges nő­tartási igényről való lemondással azonos tekintet alá esik, következéskép a házassági bontó per birája nem is volt abban a helyzetben, hogy felperes végleges nőtartási igénye felől határoz­hatott volna, miből következik, hogy ez az igény most már külön perrel nem érvényesíthető. * Nemrégiben az u. n. correspectiv végrendelet egy esete fölött volt alkalma dönteni a Guriá­nak. A kölcsönös — correspectiv — végrendelet a közös végrendelet egy faja, amelyet jogunk csak házastársak között ismer el érvényesnek (1876: XIV. t.-cz. 13. §.), kivéve egyetlen esetet: amikor t. i. a kölcsönös végrendelet egyúttal örökösödési szerződésnek is tekinthető, akkor az nem házastársak között is érvényes. Ez a minősítés pedig akkor talál, ha a végrendelet­ben foglalt halálesetre szóló intézkedés nem egyoldalú, hanem kétoldalú akaratnyilvánításként jött létre, azaz olyformán, hogy az akarat­nyilvánítás a maga kötelező erejét a két fél egyezően nyilvánított akaratából meríti. A köl­csönös végrendelkezés érvényességének tehát házastársak és nem házastársak között mások és mások az előfeltételei: házastársak között nem szükséges, hogy annak szerződésszerű akaratnyilvánítás legyen az alapja, nem házas­társak között azonban ez szükséges. Mindazáltal házastársak között is — a kölcsönösség fogalmá­ból kifolyóan — a két egyoldalú akaratnyilvánítás között egy bizonyos feltételezettségi viszony áll fenn: egyikük sem tette volna éppen azt a vég­intézkedést, anélkül, hogy a másikuk viszont éppen azt a végakaratát fejezte volna ki. Azért nem szükséges, hogy a házastársak éppen egy­mást tegyék meg örökösül: mindig csak az a lényeges, amit a polg. tkv. tervezete 1935. §-ában ugy fejez ki, hogy „fel kell tenni, hogy egyik sem tette volna meg a maga rendelkezését a másik rendelkezése nélkül". Ha ez a feltétele­zettség meg nem állapitható, akkor nincs köl­csönös, hanem csak egyszerű közös végrendelet. A minősítés pedig főképen azért fontos, mert a kölcsönös végintézkedés az egyik fél részéről a másik halála után többé vissza nem vonható. A másik fél haláláig mindegyik visszaléphet; és pedig, amennyiben a kölcsönös végrendelkezés nem bir szerződéses jelleggel, minden korlátozás nélkül, amennyiben pedig szerződéses jellegű, csak jogairól mondhat le, kötelezettségében azonban benmarad.1) Mindezekre a reflexiókra a Curia egy döntése ad alkalmat,2) melyben ezt a többször érintett kölcsönösséget meglehetősen szubtilis okoskodással lehet csak megállapítani. Férj és feleség közösen ugy rendelkeztek, hogy közös szerzeményük mindkettejük halála után egyetlen gyermeküket illesse tulajdonul, kikötvén a túlélő házastárs javára az azon való élet­fogytiglani haszonélvezeti jogot. A férj előbb hal meg, s az asszony évek múlva ugy vég­rendelkezik, hogy a közszerzeményi ingatlan túl­nyomó részét oldalrokonoknak hagyja. Ezt a második végrendeletet már most megtámadja a gyermek. A Curia kölcsönös végintézkedésnek minősiti az egész rendelkezést azért, mert a haszonélvezet a túlélő házastárs javára ki van kötve, s abból folyólag mondja ki, hogy a túlélő házastárs a másik halála után a correspectiv végrendeletet többé meg nem változtathatja. Kétségtelen, hogy abban a végintézkedésben, amelynél fogva mindegyik házastárs a közösen szerzett ingatlanok haszonélvezetét a túlélő házastárs javára biztosítja, correspectiv intéz­kedés foglaltatik. De vitatkozni lehet a fölött, vájjon a correspectivitás kiterjed e az ingatlan állagát illető rendelkezésre, s vájjon ehhez ké­pest nem-e rendelkezhetett a túlélő házastárs szabadon a maga felerészéről A Curia a correspectivitást oly intézkedésre is kiterjesztette, amelyre annak fent felállított kritériuma talán nem egészen talál. Az apa az őt illető fele in­gatlanra talán gyermekét nevezte volna örö­kösül akkor is, ha az anya a maga teléről más­ként intézkedik. A kölcsönösség fenn vagy fenn nem forgásának megállapítása, mint látjuk, felette nehéz, néha csaknem lehetetlen. Az alsó­biróságok a jelen esetben is ugy találták, hogy csak a férfi felerészére vonatkozó intézkedés volt correspectiv. Csupán a Curia fogta fel egységesen az egész rendelkezést. S ha végső konklúziónk­ban mi is a Curia álláspontját fogadjuk el, ez főként azért történik, mert a szülők haszon­élvezeti jogukat az egész vagyonra egységesen tartották fenn, amiből elegendő biztossággal lehet arra következtetni, hogy ezt az intézkedést ahhoz az előfeltételhez kötötték, hogy a vagyon egy kézben, t. i. egyetlen gyermekük kezében marad. Ilyként a gyermeknek mint örökösnek megnevezése mint hallgatólagos előfeltétele fog­ható fel a kölcsönös haszonélvezeti kikötésnek. Hanem erre azért jó lett volna a Curiának indokai­ban kifejezetten kiterjeszkedni. Egymagában véve abból, hogy a házastársak a túlélő javára intézkedést tesznek, nem következik, hogy a harmadik örökös megnevezése is a correspectiv rendelkezések körébe esik. Ez csak a jelen eset­ben a körülmények mérlegelése alapján volt megállapítható. 1) V. ö. C. 1896. márcz. 26. 1719/95. sz. 2) 1907. nov. 12. 8277/906. sz.

Next

/
Thumbnails
Contents