Magyar jogász-újság, 1906 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1906 / 2. szám - A modern kriminálpolitika feladatai. [2. r.]

2. sz. Magyar Jogász-Ujság 31 bűntett az egyed önzésének az a megnyilvánulása, mely az általános önzést, annyira sérti, hogy törvényes szabályozást igényel és büntetés az autoritative szabályozott gátló képzet, mely az egyed önzését az általános önzés érdekében korlátozza. Ha felteszszük, hogy az, amit most büntetésnek tartunk, valaha csak segédeszköz volt, n ég pedig olyan esetekben, amelyekben a túlságosan önző cselekedetet nem követte nyomon valamely hátrány, olyan segédeszköz, amelyet az a többség állapított meg, melyben az általános, a faji önzés erősen kifejlett és amely az utódokról is gondoskodik, ha ennek a faji önzésnek emanáczióit a büntetés keletkezésének okául elfogadjuk, kell, hogy a jövőt is figyelembe vegyük és elképzelni igyekezzünk, vájjon a büntetési szankczió mai formájában mindörökre megmarad-e. Ha bármely kultúrintézmény fejlődését tekintjük, tulajdonképpen csakis arra kell figyelemmel lennünk, ami kiszámítható, vagyis ami a természetszerű fejlődésnek elmaradhatlan folyománya. Ha tudjuk, vagy legalább felismerni véljük, mely irányba Tcell fejlődnie valamely intézménynek, a biztosan bekövetkezendőknek nem fogiuk esztelen módon útját állni, hanem azon leszünk, hogy jelenlegi intézményeinket olyképen alakitsuk át, hogy azok a jövendő intézményeket mintegy előkészítsék és azokhoz már előzetesen alkalmazkodjanak. Ha például más kulturállamok uj törvényeiből, saját országunk törvényjavaslataiból azt látjuk, hogy valamely büntetendő cselekmény az eddiginél szigorúbban vagy enyhébben biráltatik el és ha ezt az ujabb felfogást helyesnek tartjuk, nem fogunk ellene makacsul küzdeni, hanem amenynyiben azt fennálló törvényeink keretén belül tehetjük, a kérdéses cselekményt már most is, a jövő törvénynek megfelelően szigorúbban vagy enyhébben fogjuk elbírálni. Más szóval alkalmazkodni igyekszünk a közel jövőhöz. De a kiszámíthatón kivül vannak lehetőségek is, amelyek talán bekövetkeznek, amelyek csak olyan változások folyományai, amelyek elkövetkezhetnek ugyan, de el is maradhatnak. Ha ilyen momentumokat vonnánk be számításaink körébe, ez rendszerint merész, sőt veszedelmes eljárás volna, mert ezzel engedményeket tennénk a bizonytalannak, ami a jelenlegi viszonyokra csakis káros befolyással lehetne. De ha a jövő állapotokat illetőleg minden merész konjukturát mint aggályost, figyelmen kivül hagyjuk is, mégis sok tekintetben alapos vizsgálat tárgyává kell tennünk, vájjon mindazok az alapok, amelyeken szilárdul állni vélünk, csakugyan örök időkre szólnak-e és vájjon nem tévedünk, amikor minden további fejlődést csakis ezeken az alapokon tartunk lehetőknek. A csak látszólag biztos alaphoz és csak egyetlen egy eshetőséghez való ragaszkodás legnagyobb akadálya minden haladásnak és azoknak a föltétlenül biztos alapoknak a száma, amelyekből minden emberi tudásnak okvetlenül ki kell indulnia, minden téren nagyon csekély. Ilyen alapnak, amelyről azt hisszük, hogy el nem lehetünk nélküle, tartjuk a következő elvet: nullum crimen, nulla poena sine lege Ez ugy hangzik, mint valami ősrégi jogszabály, pedig tudvalevőleg alig 100 éves és Feuerbachtól származik. De azért senki sem kételkedik ezen szabály helyességében, nélkülözhetlen voltában és örökkévalóságában. De ha ezt a jogszabályt közelebbről vizsgáljuk és igazságát kihámozzuk, el kell ismernünk, hogy érvénye ma fennáll, de aligha marad meg örökké. Mily gyakran találunk az igazságszolgáltatásban ellentmondást, igazságtalanságot, megoldhatlan kérdéseket és ilyenkor azt mondjuk: a törvény minden lehető esetre nem gondolhatott, minden lehető megkülönböztetésre sem terjeszkedhetett ki, mindenütt nem általánosití hatott, nekünk az érvényben levő törvények alapján kell ítélkeznünk és tudva igazságtalan, jogérzékünknek ellentmondó ítéletet kihirdetnünk. Jellemző, hogy az esküdtbíróság híveinek egyik főérve az a remény volt hogy az esküdtek bizonyos esetekben túlteszik magukat a törvényen és ily módon megakadályozzák a nyilvánvaló igazságtalanságokat. Ha elfogulatlanul nézzük a dolgokat, akkor — ha nem is a közel jövőben — elképzelhetjük a büntetőjogot törvény nélkül is. Ha ma Ausztriában elfognak egy gyujtogatót, fölütjük a büntetőtörvénykönyvet és azt mondjuk: „a 134., 135, 136., 166, 167., 171., 173., 174. §-okba ütköző bűntettekben bűnösnek mondatik ki és a büntetőtör• vényköny 34. és 136. §-ai alapján halálra ítéltetik." De képzelhető az is, hogy valamikor igy fognak szólni : „Ez az ember gyilkolt, hogy rabolhasson, azután fölgyújtotta az áldozat házát, — annyira elvetemedett, hogy társadalmilag lehetetlen, — tegyük tehát ártalmatlanná." A paragrafusokra ma szükségünk van, mert a büntetőtörvény, amint Liszt mondta, a bűntettes „magna charta libertatum"-ja. A bűntettest is védeni kell a társadalom túlságos hatalmával szemben, neki is meg kell adni azt a jogot, hogy bíráinak odakiálthassa „eddig és ne tovább! amit a büntetőtörvény nem sujt büntetéssel, azt szabad tennem !" De, hogy ideális állapot volna, ha a bűntettes a rendet fentartó többség és a többséget képviselő bírák ellen védekezni kénytelen, azt senki sem hiszi komolyan, ha tehát állandó haladást és ennek végczéljául ideális állapotokat akarunk elképzelni, akkor el kell fogadnunk az ideális birákat is, akik a törvény minden kényszere és korlátozása nélkül is olyan Ítéletet hoznak, mely a körülményeknek a legjobban megfelel. De ha azt kérdezné valaki, milyen alapon fognak a birák ezen messze, talán soha el nem