Magyar jogász-újság, 1906 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1906 / 2. szám - Az álörökössel ügyletbe bocsátkozó jóhiszemű személyek védelme

32 Magyar Jogász-Ujság V. évi. következő időben ítélkezni, ki kell jelentenünk, hogy az Ítéletek két támpontból fognak kiindulni, még pedig; objektíve: a szocziális és tudományos helyzet alapos megismerése alapján: mi veszélyes az akkori viszonyokra és szubjektive: milyen pszikhológiai elbírálás alá esik a tettes személye és cselekménye — ugy, hogy minden jog alapját a pszikhológiai értékelés kell hogy képezze. De hogy már ma is keressük a csatlakozást és pszikhológiai alapon dolgozunk, mutatja egy másik, néhol a törvényben határozottan kimondott, néhol pedig magától értetődőnek tekintett jogszabály, mely szerint „a törvény nem tudása nem mentesít a büntetéstől." Ez a jogszabály föltétlenül szükséges mindaddig, a mig irott törvényeink lesznek, mert máskülönben mindenki a törvény nem tudására hivatkoznék. És mégis mekkora esztelenség foglaltatik ebben a jogszabályban, mely azt jelenti, hogy mindenki tartozik a büntetőtörvényt ismerni ; mindenki, tehát az a gyermek is, aki éppen most lépte át azt a korhatárt, mely részére büntetlenséget biztosit a világtól távol élő paraszt is és minden külföldi is abban a pillanatban, amint az ország határát átlépi. De nemcsak a büntetőtörvényt kell ismernie, hanem az összes pótlörvényeket, novellákat, az uralkodó fölfogást, a tudomány momentán álláspontját és a legfőbb bíróság legutolsó állásfoglalását is, tehát legalább tízszer annyit, mint amennyit a legképzettebb büntető biró tud. De ha azt mondjuk, hogy ma föltétlenül szükséges bizonyos törvényes rendelkezés, noha az be nem tartható és nyilvánvalóan esztelen, akkor valahol hibának kell lennie és ezt a hibát csakis a fix törvényben találhatjuk. Arra a meggyőződésre kell tehát jutnunk, hogy valamikor, ideális időben a jogot nem a megszabott törvény, hanem csakis a pszikhológiai értékelés fogja megállapítani és ezen pszikhológiai alapon való értékelés egyike a legnagyobb feladatoknak, amely reánk vár. Amikor tehát majdnem az összes értékek uj értékelése képezi a legfontosabb föladatot, föl kell vetnünk azon kérdést, hogyan értékeli a büntetőtörvény a jog által védett javakat, mert az ezen javak megkárosítására megállapított büntetés ezen javak büntetőjogi értékének látszik megfelelni. Ezen kérdés eldöntésénél is mindenekelőtt különbséget kell tennünk ár és érték között. Ha például 10 forintéit könyveket vagy ruhát vagy élelmiszereket vásárolok, ezen tárgyaknak csak az áruk azonos, de az értékük nagyon különböző lehet; a pillanatnyi körülmények szerint azonban az ár és érték fedik egymást, mert a szükséglet és szubjektív érték bizonyos tekintetben egy és ugyanaz. Ha tíz forintért ruhát vásároltam és nem könyveket vagy élelmiszereket, akkor bizonyára a ruhára volt leginkább szükségem, abban a pillanatban ez volt reám nézve a legértékesebb és a legjobb könyv sem segít rajtam, ha éppen éhes vagyok és élelemre van föltétlenül szükségem. Ugyanez áll a megsérteti, jogi javakra vonatkozólag is. Ha a testi épség, a vagyon, a becsület, a személyes szabadság megsértését a törvény egyenlő büntetéssel sújtja, ez nem azt jelenti, hogy ezek a javak egyenlő értékűek, de az áruk — szabadságvesztésbüntetésre változtatva — meglehetősen egyforma és a büntetőjogi hatást tekintve, ezekben az esetekben az érték és ár egy és ugyanaz De ha azt kérdezzük, hogyan keletkezett a büntetéseknek ezen öröklött mérve, vagyis a jogi jószágok ezen értékelése, nem állanak rendelkezésünkre a megfelelő történelmi adatok és senki sem tudja megmondani, miért állapították meg a törvényhozók valamely büntetendő cselekményre ezt a bizonyos és nem más büntetést. Csak kevés esetben lehet sejteni, hogyan keletkeztek bizonyos büntetések. Áll ez főképpen a legsúlyosabb cselekményekre, amelyeket természetszerűen a legsúlyosabb büntetéssel sújtották; például a?t hitték, bogy a legveszedelmesebb cselekmények : a felségsértés, a gyilkosság, gyújtogatás, rablás bizonyos nemei és mert a legsúlyosabb büntetés a halálbüntetés. — a legsúlyosabb cselekményekre a legsúlyosabb büntetést állapították meg és ezt egészen természetesnek találták. (Befejezés köv.) Df. OrOSS JállOS, gráczi egyetemi rendes tanár. Az álörökössel ügyletbe bocsátkozó jóhiszemű személyek védelme.'' A Tervezet elvileg védelemben részesiti azt, aki az örökösi bizonyitványnyal legitimált álörökössel (hagyatéki birtokossal) jóhiszemüleg ügyletekbe bocsátkozott (2000. §.). Oly személyek javára azonban, kik örökösi bizonyitványnyal nem legitimált álörökössel bocsátkoztak ügyletekbe, különleges oltalmi szabályokat a Tervezet nem tartalmaz, hanem e részben beéri azokkal az általános szabályokkal, amelyek a nem jogosulttól való jogszerzésre nézve a Tervezet egyéb részeiből következnek. Az alábbiakban mellőzve a Tervezet 2000. § ának fejtegetését,1) az eseteknek azt a csoportját kívánom megvizsgálni, amelyekben a jóhiszemű harmadik oly személylyel áll szemben, akit a tények örökösnek mutatnak, de a ki ilyennek bíróilag igazolva nincs s akiről utóbb bebizonyul, hogy nem volt örökös, vagy aki az ') A Tervezet 2000. §-ához. 1Í L. erre nézve különösen Holitscher „Az örökösi bizonyítvány a Tervezetben" (Jogállam IV. évf. 3. füzet