Magyar jogász-újság, 1904 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1904 / 22. szám - Kötelmi jogi kérdések

22. sz. Magyar Jogász-Ujság 439 ha megmarad, csak a törvény értelmezését fogja bonyolítani, azt a téves föltevést keltvén az olvasóban, hogy e §. a csalárd megtévesztés által való rábírás esetére valami specziális intézkedést tartalmaz, amelyre pedig sem az Indokolásból sem az előkészítő bizottság jegyzőkönyveiből rájönni nem tudunk. Egyébiránt az helyes elv, amely a visszterhes szerződéseknél a Tervezetben is érvényesül, hogy a harmadik személyektől eredő csalárd megtévesztés magában véve ne bíráltassék szigorúbban az ügyleti másik féllel szemben, mint a közönséges tévedés, mert hiszen kétségtelen, hogy mikor valaki egy tévedéssel — hogy ugy mondjam — már megmételyezve közeledik a saját ügyleti feléhez, erre a félre nézve nincs okunk különbséget tenni aszerint, hogy az a tévedés honnan eredt s csak az a kérdés megint, hogy ez a másik fél vétlen-e vagy nem, ép ugy, mint közönséges tévedésnél. Ezt a most kimondott elvet, persze következetesen alkalmazandónak tartom az ingyenes (s ezzel rokon) szerződésekre is. A Tervezet azonban ezen a ponton következetlen. Amint az előbbi két bekezdésben tárgyaltam, az csak szerkesztési hiba, az azonban már a jogszabály hibája, hogy mikor ingyenes szerződésről van szó s a megtévesztés egy harmadiktól ered, a Tervezet a közönséges tévedéstől eltérőleg rendelkezik. Közönséges tévedés esetén t. i. a Tervezet 987. §-a, tekintet nélkül ugyan a másik fél vétkességére, megengedi a megtámadást, de mégis csak ugy, ha a tévedés „lényeges" volt, értve ez alatt az objektíve lényeges körülményeket. Itt azonban még a lényegességtől is eltekint, csak annyit mondván, hogy harmadik személytől eredő csalárd megtévesztés alapul szolgálhat a megtámadásra, ha a másik fél „a szerződés révén a sértett fél kárával ingyenes előnyben vagy aránytalan nyereségben részesülne". Eltekintve tehát e szavak közbeszurásától is : „a sértett fél kárával", megvan a 987. §. és a 991. §. közt az a különbség, a melyet kiemeltem. Ami először is a közbeszúrt szavakat illeti, nem hihető, hogy ezeknek valami különös jelentőséget akarna tulajdonítani a tervező, mert hiszen egyszerű tévedés esetén is csak ugy támadhatja meg a tévedő a szerződést, ha az ő kárával jutna a másik fél ingyenes előnyhöz stb. Ezektől a szavaktól tehát eltekintve, csakis annak a bővebb kifejtésére szorítkozom, hogy miért nem helyes az a különböztetés, amelyre rámutattam. Igénytelen nézetem szerint ennek csak az lehetett az oka, hogy itt — bár abban a másik szerződő fél részt nem is vesz — dolus forog fenn s ennek az ellensúlyozásában a Tervezet szigorúbban akar eljárni. Ilyesmire enged következtetni az Indokolás is. De ugy érzem, hogy ez még nem ok, mert hiszen kivel szemben érvényesül ez a szigorított szabály? Nem a sértővel szemben, hanem az ártatlan ellenféllel szemben. Ebben egyrészt, a fent emiitett okból, nincs következetesség, de másrészt ráczió sincs elég, mert ez az utóbbi semmivel sem érdemel szigorúbb bánásmódot, mint közönséges tévedés esetén, sőt bizonyára maga a megtévesztett sem ettől a féltől óhajt magának elégtételt szerezni, hanem attól, aki rászedte, már pedig az utóbbival szemben a szerződés megtámadása csak nem elégtétel ? Ha tehát egyszerű tévedésnél elegendőnek tartja a Tervezet a tévedő védelmét oly formában, hogy csak lényeges tévedés esetén engedi a szerződést megtámadni, következetesség szerint itt is beérheti vele. Vagy pedig megfordítva : ha itt nem tartja ezt a módot elegendőnek, akkor ott se elégedjék meg vele. Ezek után arra a konklúzióra- kell jutnom, hogy a Tervezetből egészen el kellene hagyni azt, ami a szerződő téltől magától eredő csalárd megtévesztésre vonatkozik. Ez — ismétlem — mind benne van már a Tervezet 988. §-nak második bekezdésében (illetőleg az általam annak idején1' a 987. sorszámú §-ban ajánlott módosításban). A második személy által történt csalárd megtévesztésre vonatkozólag pedig elég volna, ha a Tervezet, (ha már nem akarja egyszerűen mellőzni a kérdést) csak annyit mondana, hogy az ilyen megtévesztés is az egyszerű tévedéssel egyenlő szabályok alá esik. De épp ezért, én mellőzném is ennek különös kiemelését Meg kell említenem azt is (mert hiszen én itt e folyóiratban a szerkesztő megtisztelő megbízásból quasi törvényszerkesztő vagyok), hogy ha Tervezet 987. §-nak vége — tegyük fel — ugy módosulna, ahogy a Magánjogi Kodifikácziónkban (44 sz.) az én 988. §-omban ajánlani bátor voltam, akkor ezek az ingyenes szerződésekre vonatkozó jelenlegi propoziczióim tulajdonkép tárgytalanok, tekintve, hogy ott az ingyenes szerződéseknél én a tévedés szubjektív lényegességét emeltem ki, mint a megtámadás előföltételét: „ha akörülményekbőlmeqrá^apiífea'o, hogy a tévedés az adott esetben akaratelhatározásra döntő befolyással volt". Természetes tehát, hogy ezen szövegezés mellett a Tervezet 991. §. változatlan fentartása is legfeljebb fölösleges szószaporitást eredményezne, de ugyanazt az értelmet adná, amelyet kihozni kivánok, arról lévén szó ebben a 991. §-ban, hogy harmadik személy valakit csalárd megtévesztés által „rábírt" a szerződésre; ez tehát megfelel az én 988. §-om azon kívánalmának, hogy megállapítható legyen a tévedés döntő befolyása. Ha azonban a Tervezet 987. és 988. §-ai változatlanul maradnának meg az ,objektíve lényeges" tévedésekkel, akkor aztán a 991. §-t a már kifejtett okokból az általam kívánatosnak tartott értelem kedveért is meg kellene változtatni, illetve ezen vonatkozásaiban elhagyni. ') Magánjogi Kodif. 44. sz. 7. lap.