Magyar jogász-újság, 1903 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1903 / 2. szám - A végrendelet alkotása

32 Magyar Kodifikáczió II. évf. mintegy 30°/o-át kizárja: akkor ezt „rendes" végrendelkezési formának kimondani még doktrinér szempontból sem szabad. De nem csupán az irni nem tudók vannak a végrendelkezésnek ettől a módjától eltiltva, hanem az irni képtelenek is. Már pedig a mi népünk, künn a falvakban, rendszerint csak a halálos ágyán végrendelkezik, a legutolsó órákban, amikor igen gyakran már nincsen annyi ereje, hogy a nevét leírni tudná. Sok helyütt, apró falvakban, még két írástudó tanú sem található, még kevésbbé olvasni tudók: ugy, hogy a tervezet „rendes magánvégrendelete" inkább csak „kivételes" esetekben lenne alkalmazható. A nép inkább alkalmazná a tervezetnek három tanú előtt tett szóbeli rendkívüli végrendeletét. A legtöbb esetben a végrendelkező úgyis néhány napra rá hal meg. A tervezet „rendes magánvégrendeletét" tehát csak nagyobb községekben, városokban alkalmazná az irni és olvasni tudó intelligensebb közönség. Erre nézve azonban épen nem terhes a közhitelű végrendelkezés, mert rendszerint vagyonosabb és közelebb is éri a hiteles helyet. Hiszen már ma is ezek az elemek veszik leginkább igénybe a kir. közjegyzőt. A törvényhozó tehát bízvást mellőzheti a rendes végrendelkezés kategóriájában a „magánvégrendeletet." És ez okból helyesebbnek találom a tervezet három kategóriája helyett csupán kettőnek a fölállítását. Legyen rendes és rendkívüli végrendelet. A rendes végrendelet formája legyen a közokirati végrendelet. A rendkívüli végrendeleté legyen a tervezetnek a „magánvégrendelete" és a „rendkívüli végrendelet" alakjai. Ezzel a rendszerrel elérhetőnek tartom azt, hogy a közhitelű végrendelkezés lesz a szabály, anélkül, hogy ez föltétlenül kötelező forma lenne. Mert aki ily alakban végrendeletet nem tehet, alkothat rendkívüli végrendeletet, három különféle módon, melyek közül a három tanú előtt szóval kijelentett végrendelet lesz előreláthatólag a szegényebb falusi nép körében a legkejendőbb forma. És itt vélem beékelhetőnek a tervezet „magánvégrendeletét" olyképen hogy a rendkívüli végrendeletek három hónapi hatályának a megállapításánál az e korlátolás alól való kivételek között helyt foglalna az a rendelkezés, hogy abban az esetben, ha a rendkívüli végrendelkezés alkalmával a tervezet „rendes magánvégrendelkezés "-ének a formalitásai megtartatnak, az ilyen rendkívüli végrendelet, három hónapon tul is birjon, de csupán mint magánokirat, érvénynyel. A tervezet „rendkívüli végrendeletének" a formái közül azonban (1824.) a 3-ik esetet kihagyandónak vélem, mert azt az esetet, ahol egy közhitelű személy szerepel, nem tartom helyén valónak, a rendkívüli végrendelet rendes esetei közé sorolni. Ennek jobb helye van a kivételes esetek között. A német polgári törvénykönyv a végrendelkezésnek csupán két rendes alakját ismeri: a közvégrendeletet és a sajátkezüleg irott és aláirt magánvégrendeletet (2231.). És ezzel szemben minden más alakját a végrendelkezésnek (2249., 2250., 2251.) csupán ideiglenes hatálylyal ruházta föl. A sajátkezüleg irott és aláirt végrendeleten kivül más alakját a „magánvégrendeletnek" nem ismeri. A holografikus végrendeletnek minden formai kelléktől ment alakját azonban ugyanazzal az erővel fölruházni, mint a közvégrendeletet: nemcsak merész, de helytelen törvényalkotásnak tartom. Ez a mi viszonyaink között egyenesen veszedelmes kísérlet volna. Amiért is helyesebbnek tartom a tervezetnek abbeli rendelkezését, mely az ilyen végrendeletet rendkívüli végrendeletnek minősítvén, annak csak ideiglenes hatályt tulajdonit. De nem tartom czélszerünek a német polgári törvénykönyv rendkívüli végrendeleti alakjait sem. Nálunk a községi elöljáróság értelmi színvonala általánosságban ezeknek a recipiálását aggályossá tenné. Sokkal czélszerübb és elvileg is helyesebbnek tartom a tervezet rendkívüli végrendeleteinek a formáit a 3. eset kivételével, melyekkel ugyanazt az eredményt lehet elérni, mint amazokkal. Elhibázottnak kell tartanom a német polgári törvénykönyv ebbeli intézkedéseit, már abból az elvi szempontból is, amely kizárja a közigazgatás közegeinek az alkalmazását az igazságszolgáltatás, de különösen a magánjog területén. A „magánvégrendelet"-et tehát ezek alapján a rendes végrendeletek kategóriájából mellőzendőnek tartom ; és minthogy a holografikus magánvégrendeletet sem vélem oda beillesztendönek, azt a rendszert kell elfogadnom, mely a rendes végrendelet egyedüli alakjaként a közhitelű végrendelkezést állapítja meg. Honorálom a mi élő jogunkat, amikor a „magánvégrendelet" alakját, ellentétben a német polgári törvénykönyvvel, egyszerűen elejtendőnek nem tartom. És eleget vélek tenni annak akkor, ha azt a rendkívüli végrendelkezés egyik kivételes formájának konstituálom. Mert senki sem fogja tagadhatni azt, hogy a tervezet „rendes magánvégrendelete" sokkal közelebb áll a „rendkívüli végrendeletek" alakjaihoz, mint a „rendes közvégrendeletéhez. Azok között szerepel a holografikus végrendelet és a három tanú előtt szóval tett végrendelet. Mind a kettő alkatelemeit birja a tervezet „rendes magánvégrendeletének." Ez utóbbit tehát a rendes végrendeletek közé sorozni még doktrinér szempontból sem tartom helyesnek. Mindezek figyelembe vételével a tervezet 1818—1826. szakaszai helyébe a következő szakaszokat vélem teendőknek: 1818. §. „Végrendeletet csak személyesen lehet tenni."