Magyar jogász-újság, 1903 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1903 / 1. szám - Jogképes és nem jogképes egyesületek [1. r.] - Jogképes és nem jogképes egyesületek a polgári törvénykönyv tervezete szerint. [1. r.]

IS Magyar Kodifikáczió II. évf. rendeletekben megteremtett kihágásokról, maguk törvényeink is valósággal versenyeznek egymással ennek a zavarnak az előidézésében. Legyen elég példaként csak az erdőtörvénynek megszámlálhatlan mennyiségű „kihágási" tényálladékaira reámutatni, amelyek miatt pedig 1901-ben nem kevesebb, mint 82,752 embert Ítéltek el. Az erdei lopás eseteitől eltekintve, a legtöbb úgynevezett „kihágás", melyeket e törvény „bűncselekmények"-ké nyilvánitott, pusztán magánjogi érdekeket érintő cselekményekből van konstruálva. Gondoljunk csak például a jogtalan legeltetés, a fa gyökereinek feltakarása, az ölbe rakott fák szétbontása, az erdőkbe való kő behordása, a fagereblye helyett vasgereblyével való alomgyüjtés, a tilos uton való járás vagy kocsizás, sőt a hat évesnél fiatalabb növések közt való sétálgatás által elkövethető „kihágásokra"! Ugyanezeket mondhatjuk el például a mezőrendőri kilhágások legtöbbjeire is stb. stb. A kihágások a valódi, helyes értelmű büntetőjog tartalmát egy más irányban is oly túlságosan kiszélesítették, hogy a büntető igazságszolgáltatás valódi eredményeit a kihágások tömött-sürüségü erdeje által előidézett homály miatt alig-alig lehet felismerni. A civilis jogkörrel való összekeveredéshez ugyanis még az is hozzájárul, hogy a legsajátosabban közigazgatásrendészeti jellegű intézkedések is büntetőjogi vonatkozást öltenek magukra. Valósággal megszokottá vált már az a tulajdonképen fogalmi ellenmondás, hogy az igazságszolgáltatástól oly nevezetes vívmányként „elkülönített'" közigazgatás minden ténykedését büntetőjogi, tehát igazságszolgáltatási természetű sanctióval — büntetéssel — ruházzuk fel és ezen a téren is valóságos büntető törvénykezést gyakorolunk. Tekintsünk csak például az anyakönyvi bejelentések elmulasztására, erre az excellenter közigazgatási, rendészeti kérdésre. „Kihágás" czimén „büntetéseket", „bűnvádi eljárás utján" a királyi „büntető" járásbíróságok szabnak ki reájuk! Ez pedig 1901-ben 2222 emberrel szemben történt meg. A kihágásoknak ez a túltengése és büntetőjogi alakban és értelemben való kezelése nem természetes állapot. A sokkal magasabb czélok elérésére hivatott büntető igazságszolgáltatás ezzel az állapottal az esetek 80'9%-jában tulajdonképen nem egyéb, mint puszta kényszereszköz a közigazgatás kezében. A közigazgatás általa kényszeríti ki azt, hogy a polgárok az ő, a közigazgatás rendelkezéseit kövessék. Elérkeztünk tehát ahhoz a fogalmi lehetetlenséghez, hogy ma nálunk ezen a téren a magasabbrangu tényező, tundniillik az igazságszolgáltatás egyszerűen alárendeltje a kisebbrangunak: a közigazgatásnak. A közigazgatástól „elkülönitett" s tőle „független" büntető igazságszolgáltatásnak a miniszteri rendeletek mellett még a törvényhatóságok, sőt a legkisebb rendezett tanácsú város szabályrendeletei is törvényt szabnak és ő ezeket kötelezőkül elismerni és alkalmazni köteles. Dr. Bálás Elemér, budapesti kir. aliigyész. JOGÉLET. /\ — Jogképes és nem jogképes egyesületek a polgári törvénykönyv tervezete szerint.* Az a kérdés, vájjon a közjogilag, a rendészeti szabályoknak megfelelően megalakult egyesület már ennélfogva, ipso jure jogi személy-e vagy sem: az egyesületek magánjogi szabályozásának főkérdése. Hogy azonban evvel foglalkozhassam, az egyesületi közjognak mégis egy tételét kell előre bocsátanom, hogy arra építsem rá a magánjogi megoldást. S ez az, miként képzeljük a jövőben az egyesületek közjogi megalakulását ? E tekintetben tisztában vagyok azzal, hogy az egyesületi közjogban a mai rendszertől lényegesen eltérő reformot várnunk nem lehet, sőt kívánnunk sem szabad, mert a központi kormányhatalom által az egyesületekre gyakorolt befolyásnak gyengítése a mi bonyolult politikai és társadalmi viszonyaink közt veszedelmes experimentálás volna az egységes magyar állam létérdekeinek rovására. Kétségtelen tehát előttem, ho,iy az egyesületek megalakulásának ezentúl is minden esetben az államhatalom közreműködése mellett kell történnie s jelenlegi közigazgatási szervezetünk mellett erre természetesen csak egy alkalmas szerv van: Magyarországon a belügyminiszter, Horvát-Szlavonországokban a bán. S minthogy mai közigazgatási gyakorlatunk az egyesületek alakulása körül különben is a normatív szabályokat követi, a modern alkotmányos állam kívánalmainak teljesen megfelelő módon: csakis arról lehet szó, hogy ez a közigazgatási gyakorlat szabatos, törvényes formulázásban nyerjen kifejezést, körülbelül ugy, amint az 1867. évi osztrák egyesületi törvény is teszi. Más kérdés az, hogy a központi kormányhatóság határozatát mennyiben lehet közigazgatási per tárgyává tenni? De ez a magánjogi szabályozás szempontjából nem bir jelentőséggel. Feltehetjük tehát, hogy ugy a mai jogállapot szerint, valamint a valószínű jövendő alakulatok szerint minden esetben kormányhatósági intézkedéssel külsőleg is kifejezésre jut az egyesületek közjogi megalakulása. Ezen az alapon vessük tehát fel újra a magánjogi főkérdést : megmaradjunk-e a mai jogállapotnál, amely szerint minden közjogilag létező egyesület eo ipso magánjogi jogi személy, vagy pedig engedjük-e meg azt, hogy a közjogilag létező egyesületek válogathassanak aközött, hogy jogi személyek akarnak-e lenni vagy sem ? A T. szerint csak olyan egyesület válhatik jogi személylyé, amely az egyesületi közjog szerint érvénye* Részlet Dr. Szlaiiits Károlynak az egyesilleti jogról tartott jogászegyleti előadásából.