Magyar jogász-újság, 1903 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1903 / 1. szám - Bűnügyi közállapotaink tanulságai. [1. r.]

1. sz. Magyar Kodifikáczió I. Nagy általánosságban tekintve mindenekelőtt a dolgot, azt kell előrebocsátanunk, hogy e két év bűnügyi története a legszomorúbb történetek egyike. Valósággal megdöbbentő, sőt megfélemlitő az a hatás, melyet a magyar kriminalitásnak e rövid két év alatt észlelhető feltűnő emelkedése, az ezt tanulmányozóra gyakorol. Mig 19ü0-ban a királyi bíróságok és a közigazgatási hatóságok együttvéve, szabadságvesztés- és pénzbüntetésre összesen 403,054 egyént ítéltek el, addig ez a szám az 1901-ik évben 447,068-ra emelkedett fel. Tehát egyik évről a másikra 44,014-gyel többen jöttek összeütközésbe az állam büntető hatalmával. Ijesztően nagy emelkedés! És ijesztő volta még jobban szembetűnik, ha az ország népessége e bűnbeeső tagjainak szaporodását magának az ország népességének szaporodásával egybevetjük. Az 1900-ik év utolsó napján eszközölt népszámlálás eredményéhez képest az 1901. év végén jelenvolt népesség a statisztika hozzávetőleges számítása szerint 16,838.255-röl 17,034.509-re emelkedvén, csupán ll°/o-kal szaporodott. A büntető hatalommal összeütközésbe jövők száma ellenben 403,054-ről 447,068-ra emelkedvén, kereken ll°/o-kal volt több 1901. végén az 1900-ik év végi állapothoz képest. E két számadat szembeállítása sokat mondó következtetésre kényszerít. És ez az, hogy kriminálitásunknak ez a feltűnő emelkedése nem eredhet természetes okokból. Lehetetlen, hogy Magyarország népességében a bűn ösztöne oly hatalmas erővel dúljon, hogy ezt a két évi szaporulatot alapul véve, tiz év múlva elitéltjeink számának megkétszereződése következzék be! A szocziális állapotoknak mindinkább a kapitalizmus alapján való tovafejlődése, tagadhatlanul emeli a nyomorban élők számát. A tőke uralomra jutása folytán, bizonyára mind többen és többen sülyednek le a megélhetési minimum fokán is alól maradó szomorú állapotokba. És bizonyos, hogy a szocziális nyomor terjedése emeli azoknak a számát, kiket az élet tragikus kényszere önkéntelenül is a bűn — rendszerint a kisebb bűnök — karjaiba hajt bele. Ámde ezt a társadalmi veszedelmet mi még tulajdonképen csak előrevetett árnyékából ismerjük s ha a vagyonnélküliek száma bizonynyal már nálunk is elég magas, mégis a pauperizmus réme minket távolról sem fojtogat még annyira, mint ahogy ezt a nyugati államok proletariátusának társadalom-bomlasztó törekvései alakjában innen — a biztos távolból — észlelhetjük. Közgazdasági s különösen ipari és kereskedelmi életünk kezdetleges volta, eléggé megmagyarázza ezt a mi — ebből a szempontból áldásosnak nevezhető — helyzetünket. Mi sem bizonyitja ezt jobban mint az, hogy a 44,014 bűnös-szaporulatból" azokra a bűncselekményekre, melyeknél az elkövetés oka az esetek többségében kizárólag és egyenesen csak a vagyon-néllciüiséfj tényére vezethető vissza, tudniillik a lopásra, sikkasztásra és orgazdaságra csupán 5209 szaporulat, tehát csak 11°/o esik. A szaporodás többi 89%-a tehát a más, tudniillik a nem vagyon elleni bűncselekmények számlájára esik, valamint azoknak a vagyon elleni bűncselekményeknek számláját terheli, melyeknél az elkövetés rugója nem a vagyon-ne7küliség szomorú tényében, hanem a jogtalan vagyon-szaporításra irányuló törekvésben (pl. a csalásnál, zsarolásnál stb.) ismerhető fel. Ha ezek szerint a megélhetés nehézségei ezt az egy évi 44,014 főre menő szaporodást, de különösen ennek a szaporulatnak csupán egyetlen-egy év alatt való előállását, egyáltalában nem indokolhatják, más uton haladva kell megpróbálnunk felfedezni annak igazi okát. Ezt az utat, s vele kriminalitásunk ijesztő emelkedésének valóban nem természetes okát az a szövétnek fogja azonnal megvilágítani, amelynek segélyével az emelkedést legnagyobb mértékben mutató bűncselekményeket állithatjuk a világosság elé. E szövétnek fényénél azt fogjuk látni, hogy abból az 1901. évbeli 44,014 „gonosztevő"-szaporulatból a közigazgatási hatóságoknál 25,442, a királyi bíróságoknál pedig 1345, összesen 26,782 elitélt, az összes szaporulatnak tehát 60'9°/o-a, a kihágások miatt történt elitélésekre esik! Vegyük hozzá ehhez a már magában is sokat mondó adathoz azt a másik még hangosabban szóló adatot is, hogy az 1901. évbeli 447,068 elitéltből 361,810 egyén, tehát az öszszes elitélteknek 80'9°/o-& szintén kihágás czimén jutott bele a magyar kriminalitás ijesztő számadatai közé! Ugy gondolom, hogy ezekkel az adatokkal kezünkbe kerítettük a kulcsot, mely megnyitja előttünk azt a rejtett ajtót, amely mögött kriminalitásunk veszedelmes emelkedésének legkiáltóbb nem-természetes oka rejtőzködik. Ez az ok nem más, mint az, hogy a kihágások czime alatt kodifikált „bűncselekmények" megszámlálhatatlan tömegével, már a tulságok tulságába jutottunk el. A kihágási tényálladékok szapora megalkotása által azok a ruganyos határok, melyeken belül az igazán büntetendő jellegű cselekmények joggal helyet foglalhatnak, tulon-tul vannak már feszítve. Az a két kör, melyek egyikén belül a civilis, másikán belül pedig a eriminalis jogtalanságok kell hogy különkülön helyet találjanak, átlépte egymás határait és a kettőnek tartalma a legzürzavarosabban összekeveredett egymással. Nem is beszélve a miniszteri rendeletekben s a különböző törvényhatósági és városi szabály-