Magyar jogász-újság, 1903 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1903 / 11. szám - Magánjogi végszükség. 3. [r.]

220 Magyar Jogász-Ujság II. évf. csatában nyert sebe folytán vált munkaképtelenné és 300 frt évi nyugdijat kap, vagy a vasúti alkalmazott, ki szolgálata közben vált rokkanttá és örül, ha az igazgatósága jóvoltából egyáltalában valami kártalanításban részesül. Ha a kártalanítás mértékét a mi viszonyainknak megfelelőleg alább szállítjuk, akkor meg lehet majd találni a kulcsot azon díjtételhez, melyet a mi munkaadóink ereje ki fog bírni. Dr. Róth Pál, budapesti ügyvéd. Magánjogi végszükség.*) Kiindulva a typikus iskolai példából, a végszükségi cselek vény a következő tényálladéki elemeket foglalja magában : Az A. gazdasági épülete mellett kigyúl az ő jobboldali szomszédjának 5.-nek háza. A balfelőli szomszéd C. a saját háza irányában lengő szélfuvalaltól méltó aggodalomba esve — nehogy az A. könnyen gyúló pajtája a tüzet hozzá is átvezesse — lerontja a szomszédja veszedelmes deszkaépitményét. Tehát a) fenforgó fenyegető veszély, b) ennek az idegen tulajdon (az A. pajtája) megsemmisítésével való elhárítása és c) a két elemet egy helyzetegészben összekapcsoló az a kikerülhetetlen kényszerűség, mely a cselekvőt azon alternatíva elé állítja, hogy vagy pusztulni hagyja a maga dolgát, vagy ha ezt tenni nem óhajtja: pusztítsa el az idegen tulajdonban álló dolgot, mely rája nézve a kész veszedelmet rejti magában. Hogyan minősitendő C. cselekménye, ha az alternative másdik tételére határozza el magát? A laikus azt mondaná: indokoltan segített magán s így cselekménye jogos önsegély. Ám ha a jogérzet a cselekmény indokoltságát azonnal el is találja, a „jogos önsegély" kép való minősítés téves volna. Jogos önsegélynek csak öntudatos és személy részéről fenyegető veszély ellenében van helye — miről itt szó sincs — s akkor se tovább, mint amennyit a hatósági segély igénybevételéig való ideiglenes érdekbiztositás megkíván. Jogos önvédelem ? Ez a feltevés a helyzet külső alakulása szerint sem valószínűsíthető, hiszen a cselekvő szomszédjának minden kezdeményezése nélkül a legkíméletlenebb módon avatkozik be annak érdek- és jogkörébe. így jutunk bele a „végszükségi" fogalom eszmevilágába s így kell felvennünk C. cselekményében egy sui generis jogi pozicziót, mely a veszélyeztetett tulajdon védelmében a tényleges helyzet kényszerítő hatalmával számolva, tulteszi magát a jogrendnek az egyéni tulajdon szentségét védő minden parancsán. * Polgári türvénykörjyv tervezete 1081. §. Az előző közleményeket lásd a 4. szám 77. oldal és 7. szám 137. oldalán. Tehát sem nem jogos önvédelem, sem nem jogos önsegély, hanem „végszükségi cselekmény". Milyen álláspontra kell már most ezzel a cselekménynyel szemben a jogrendnek helyezkednie ? A kérdést a végszükségi cselekvény jogi természetéből kell megfejteni. 2. §. A végszükségi cselekvény jogi természete. A jogrend tekintheti a végszükségi cselekvényt egy valódi u. n. „szükségjog" folyományának, mely az élet, egészség és a vagyon stb. fentartására (e régi elmélet szintén elavultnak mondható fogalomkategóriájával kifejezve), „velünk születelt" jog volna. Ma már ott tartunk a modern jogfilozófiában, hogy jogokat nem az emberré születés ténye, hanem a társadalom ad, mely máskép nem rendezhetné be magát, mint csak ugy, hogy tagjainak a jogok és kötelezettségek előírásával az életrendet megállapítja. Ez azonban nem sokat nyom a latban s a kérdés ugy is feltehető, hogy adhat-e a szervezett társadalomban való együttélés az egyes tagoknak ilyen „szükségjogokat" ? Ha ugy felelünk, hogy igen és elismerjük, hogy a szükséghelyzet a normális körülmények között merőben igazságtalan s minden rendet és jogot súlyosan sértő cselekvényt „velünk született" alanyi joggá minősiti : ez esetben a végszükségi cselekmény nem külömbözik semmiben sem bármely más magánjogunk gyakorlatba vételétől s főleg, hátrányos következményeket a cselekvő terhére maga után nem vonhat. Ez a felfogás, melyet a feltétlen és merev „szükségjogok" theoriájának nevezhetünk visszanyúlik eredetében a Kant-féle bölcselethez1) s leginkább abból a szempontból kifogásolható, hogy a végszükségleti cselekvénynyel szemben az önvédelem jogosságát teljesen kizárja. Az önvédelem t. i. akkor jogos, ha objektíve jogellenes támadással szemben folyamodunk hozzá; ha már most a végszükségi cselekvény valamelyes alanyi szükségjog kifolyása, ez a legkisebb önvédelmi tényt is jogellenessé kell, hogy tegye. Közelebb hozza a kérdés megoldását az élethez és a közönséges jogérzethez a felfogások az a csoportja, mely nem indul ki egy, mondhatnók valóságos a priori felállított tételből, hanem az emberi cselekményeknek a jogrendhez való viszonyát véve tüzetes anaíizis alá arra a meggyőződésre jut, hogy a végszükség egyes esetei sokkal eltérőbbek egymástól, sem') Kant: „Metaphisische Anfangsgründe der Rechtslehre". (Schubert-féle kiadás — Leipzig Leopold Vass-nál. 1838. — Az összes munkák „Metaphisik der Sitten" cz. kötetében 39—40. lapon.) Kant a végszükségi cselekvényt a „subjective Straflosigkeit"-tal jellemzi s azt mondja, hogy: „Alsó ist die That der gewaltthatigen Selbsterhaltung nicht etwa als unstraflich (inculpabile), sondern nur als unstrafbar (inpunibile) zu beurtheilen".