Magyar jogász-újság, 1903 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1903 / 11. szám - A munkások baleset ellen való biztosítása

11. sz. Magyar Jogász-Újság 219 országban és Ausztriában lelohasztották-e a I szocziálpolitikai törvények és intézmények a munkás szocziálizmust avagy nem nagyobb dimenziókat vett-e ezen országokban az ma, mint valaha ? Ha pedig ezen kérdéseinkre kielégítő és megnyugtató válaszokat nem kaphatunk, akkor nem vagyunk képesek belátni a szóban forgó törvényjavaslat kivételes intézkedéseinek és az azok megvalósításával járó nagy anyagi áldozatok czélját. A törvényjavaslat ugyanis a mi állami közigazgatásunkat és rendes bíróságainkat nem tartji a balesetbiztosítás czéljaira alkalmasaknak, ezért kontemplálja a kerületi választmányokat, a választott bíróságokat és az állami munkásbiztositási hivatalt, mely minden modern felfogással szakítva, a közigazgatási és birói funkcziókat önmagában egyesítené. Ami az állami közigazgatást illeti, bizonyos, hogy a balesetbiztosítás szolgálatában sem végezné funkczióit jobban, mint a közigazgatás egyéb ágaiban; ebből azonban nem az következik, hogy a közigazgatás egyes ágait specziális törvények utján kivonjuk az általános állami közigazgatás alól és partikuláris közigazgatási intézményeket honosítsunk meg, hanem az állami közigazgatás államosítását vagy egyéb módon való szaná'ását kell sürgetnünk. Ami pedig a bíróságokat illeti, az 1893-iki sommás törvény szerint, minden személyes kereset 10C0 korona értékhatárig és a három évnél nem régibb járadék-, tartási, élelmezési perek amúgy is a szóbeliség alapján álló és gyorsan működő járásbíróságok hatáskörébe tartoznak és a szóbeliség behozatala az egész vonalon már csak rövid idő kérdése — mi indokolja ilyen körülmények közt a törvényjavaslat által kontemplált kivételes bíróságok szükségességét? Az eddig szervezett kivételes bíróságok, közöttük első sorban a tőzsdebiróság, melynél a jogi perek elintézése néha évekig eltart — utánzásra méltó példaképen valóban nem szolgálnak. A fizetés és jogi szakképzettség nélküli választott bírótól a munka azon mennyiségét és minőségét nem lehet megkövetelni, mint a szakbírótól. A törvényjavaslat II. fejezete (11 24. §§.) állapítja meg a baleset által előidézett muló vagy állandó keresetképtelenség vagy halál esetére járó kártalanítás mérvét. A IV. fejezet (40—53. §§.) pedig szabályozza a díjtételek megállapításának módját. A magánbiztositó társaságok által kultivált mimkásbalesetbiztositás terén szerzett tapasztalatainkat szem előtt tartva, bátran állithatjuk, hogy a munkaadók és ezek között különösen a kisebb egyéni vagy társas czéqek és magánvállalatok a törvényjavaslat által előirt kártalanítási alapon kiszámítandó díjtételeket megfizetni képetek nem lerznek és hogy az országos balesetbiztosító pénztár még az észszeruleg képzelhető legmagasabb díjtételek mellett sem lesz képes a törvényjavaslat által megállapított évi járadékok megfizetésére. Tessék csak egy-egy nagyobb bánya-katasztrófára, vagy gyári explozióra gondolni! Németország nagy területlel, rengeteg üzemekkel és igen gazdag munkaadókkal bir ; itt a nagy számok törvényénél fogva a koczkázat egészen máskép oszlik meg, mint nálunk, ugy, hogy ami Németországban helyesnek bizonyult, az nálunk csúfos csődöt mondhat. A törvényjavaslat 92. §-a szerint, ha a baleset annak folytán állott elő, hogy a munkaadó vagy megbízottja a törvény által előirt óvórendszabályokat nem foganatosította, illetőleg az óvó készülékekről nem gondoskodott, a munkaadó a baleset folytán nyújtott kártalanításért és az illető ügyben fölmerült összes költségekért az országos balesetbiztosító pénztárnak kártérítéssel tartozik. A munkaadó tehát görnyedni fog a balesetbiztosítási dijak súlya alatt és a kúriai joggyakorlat damoklesi kardja azért tovább is vészterhesen fog a feje fölött függni. Ez már igazán több, mint amennyit a magyar munkaadótól megkövetelni lehet. Végül még csak egy szempontot kívánunk megemlíteni. A törvényjavaslat egy nálunk virágzásnak indult iparnak, a munkások baleset- és szavatossági biztosításnak fogja a halálát jelenteni anélkül, hogy az ekép megkárosított magánbiztositó társaságok megfelelő kártalanításáról gondoskodott volna. Mindezeket egybevetve, véleményünk az. hogy a törvényjavaslat egyrészt időelötti, másrészt túllőtt a czélon. Időelötti azért, mert a kérdéses kúriai joggyakorlat törvényességének és helyességének kérdésével s azon móddal, mely szerint ezen joggyakorlat által előidézett méltánytalanságokat parallizálni lehetne — még eléggé nem foglalkoztunk. Hiszen, ha őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy a munkások balesetbiztosításának problémájával nálunk alig egy-két ember foglalkozott szakszerűen, ugy, hogy a javaslat néhány ember kivételével készületlenül találja a magyar szakközönséget. Túllőtt pedig a czélon a javaslat, mert nem a specziális magyar közgazdasági viszonyokat tartotta szem előtt, amint véleményünk szerint kérdéses joggyakorlatával a kúria is ugyan ezen hibába esett. A magyar, pláne a kisebb vidéki üzemekben alkalmazott munkás sokkal szerényebb igényeket támaszt az élettel és munkaadójával szemben, ugy hogy ö a javaslatánál sokkal szerényebb kártalanítással is megelégszik, különösen ha azt tökében kapja meg és nem, mint a javaslat kontemplálja, a nálunk szokatlan évi járadékokban. Nincs meg a magyar munkásban az az arroganczia, hogy ő magának többet igényelne, mint az a katonatiszt, aki