Magyar jogász-újság, 1903 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1903 / 1. szám - Alaptalan gazdagodás visszatérítése

10 Magyar Kodifikáczió II. évf. is következik az, hogy a követelő felet terheli annak bizonyítása, hogy jogalap nélkül teljesítette a szolgáltatást, amelyet visszakövetel. A második szabály, amely a megjelelt esetekben a követelő ellenfelére hárítja a bizonyítás terhét, ép oly aggályos, mint a bizonyítási terhet megszabó absolut érvényű szabályok rendszerint szoktak lenni. Tegyük fel például, hogy valaki bizonyos összeget ad át másnak avval a czéllal, hogy egy bányára vonatkozó kutatás befejezte után ingatlanokat vásároljon. Bizonyos idö múlva visszaköveteli az átadó a pénzt, az átvevő pedig azzal védekezik, hogy a kutatás még nincs befejezve. A tervezet szerint absolut szabály, hogy ilyenkor a követelő részéről elég az az állítás, hogy a kutatás be van fejezve, és evvel szemszemben az ellenfelet terheli annak bizonyítása, hogy „nem telt el még az az idő, amely alatt az eredménynek el kell dőlnie", azaz, hogy a kutatás még nincs bejezve. Már pedig számos esetet lehet képzelni, amikor ily körülmény bizonyítása aránytalan nehézségekkel van összekötve, és a mikor az eset körülményei szerint helyesebb volna a követelő félre hárítani annak bizonyítását, hogy eltelt az az idő, amely alatt az eredménynek be kellett következnie. De theoretikusan is nehéz belátni, hogy miért kell ily esetekben a bizonyítást feltétlenül a követelő fél ellenfelére hárítani. A követelő fél azon az alapon követel valamit, hogy nem következett be valamely eredmény, noha eltelt az az idő, amely alatt be kellett volna következnie. Ily esetben a követelés alapjához tartozik annak bizonyítása is, hogy az az idő, amely alatt az eredmény bekövetkezhetett volna, eltelt, mert enélkül a követelésnek nincs alapja. Tehát helytelen az a szabály, amely ily esetekben feltétlenül a követelő ellenfelére hárítja a bizonyítás terhét. E szerint az 1763. §-t egészen kihagyandónak vélem, mert egyik szabálya felesleges, a másik pedig helytelen. Az 1766. §. értelmében a kötelezettségteljesítése czéljából tett szolgáltatást nem lehet visszakövetelni, ha a teljesítő tudta, hogy nem tartozik a szolgáltatással. Ebből és az 1762. § ból következik, hogy vissza lehet követelni a szolgáltatást, ha a teljesítés tévedésből történt. Ez a fontos elv azért aggályos, mert nincs összeköttetésbe hozva a tervezetnek a tévedésre vonatkozó egyéb intézkedéseivel. A tervezet 987. és 988. szakaszai értelmében ugyanis tévedés esetében nem mindig van joga a tévedönek a szerződés megtámadására. E szakaszok értelmében a tévedés esak akkor szolgál okul a szerződés megtámadására, ha lényeges és emellett a másik fél által felismerhető volt, különben (az ingyenes és ehhez hasonló szerződéseken kivül) nem Amíg tehát a tévedésnek csak bizonyos qualifikált esetei szolgálnak okul a szerződési nyilatkozat megtámadására, addig a teljesített szolgáltatás viszszakövetelhetésére bármiféle tévedés elégséges. Ez az eltérés nézetem szerint nincs okadatolva. Én a magam részéről szűknek tartom ugyan a tervezet 987. és 988. §-ainak szabályát és a szerződés megtámadhatóságát tévedés alapján tágabb körben vélném megadandónak, mint a tervezet teszi, de nem tartom okadatoltnak, hogy a szolgáltatás teljesítése körül elkövetett tévedés szabályai a szerződés kötése körüli tévedés szabályaitól annyira eltérjenek, mint a tervezetben. A szolgáltatás visszakövetelése épugy a tévedő saját ügyletének hatálytalanítását jelenti, mint a szerződés megtámadása, és alig lehet okadatolni valamivel, hogy az egyik esetben bárminemű tévedés okul szolgálhasson a hatálytalanításra, amikor a másik esetben csak qualifikált tévedés esetében van helye a hatálytalanításnak. A gyakorlatban nagy visszásságokra adbat okot az ily szabályozás. Ha például valaki a másikkal egy ügyletből folyólag elszámol és az elszámolás eredménye alapján kötelezvényt ir alá, akkor az elvállalt kötelezettség hatályát levédés alapján nem lámadhatja meg, ha tévedése nem qualifikált tévedés. Ellenben ha az elszámolás alapján azonnal fizetést teljesít, akkor a teljesített fizetést egyszerű tévedés esetében is visszakövetelheti. Azaz lehet olyan tévedés, amelynek esetében a tervezet szerint a tévedő visszakövetelheti azt, amit fizetett, de ha nem fizetett, hanem fizetést igért, azt teljesíteni köteles. Hogy az ily szabályozás nem helyes, az nyilvánvaló, mert ha a két eset közt különbséget kell tenni, akkor a valóságos fizetést kell nehezebben megtámadhatóvá tenni, mint a fizetési Ígéretet. * Az 1769. §. a iurpis causa esetét szabályozza. A szabályozás helyes, de a szakasz fogalmazása kevésbbé szerencsés, mint amihez a tervezetben szokva vagyunk. „Arra való tekintet nélkül, — így szól az első bekezdés — hogy a czélzott eredmény bekövetkezett-e vagy sem, visszakövetelhető a szolgáltatás, ha a másik fél annak elfogadása által törvényes tilalom vagy a jó erkölcsök ellen vétett." A szakasz első mondata helyett helyesebb volna: „Akár bekövetkezett a czélba vett (nem : czélzott) eredmény, akár nem . . . stb." Feltűnik továbbá, hogy a szakasz fogalmazása nem illik össze a szerződések semmiségéről rendelkező 955 és 956. §-ok fogalmazásával. Mig a 955. és 966. §-ok a törvényes tilalomba, a jó erkölcsökbe és a közrendbe ütköző szerződéseket mondják ki semmiseknek, addig az 1769. §. a közrendbe ütköző szolgáltatást nem említi. A közrendbe ütköző szolgáltatás fogalma