Magyar igazságügy, 1891 (18. évfolyam, 35. kötet 1-6. szám - 36. kötet 1-6. szám)

1891/35 / 1. szám - A kisérlet-tan áttekintése

40 Carrara azt, a mi nincs benne. Ama szeszélyes jogszolgáltatás nem indíthat bennünket arra, hogy tettnek vegyük azt, a mi nincs megtéve; mert a szándékban, legyen a/, bármily gonosz, ha tett nem követi, nem tudjuk feltalálni a politikai beszámítás tárgyát. Hogy a kísérletben kevesebb subjectív erő van, mint a bevégzett bűntettben, az kézzel fogható dolog. Ez «non indiget de monstratione*. valahányszor távoli kísérletről van szó; mert még ha az összes kiviteli cselekmények teljesitvék is, hiányzÍK a bevégzési cselekmények megvalósítása. De ugyanezt könnyű kimutatii a közeli kísérletről is. Ha ez nem lett. meghiúsult bűntetté, akkor a szigorú jogi következtetés mondja, hogy vagy semminemű bevégzési cselekedet nem történt, vagy hogy közülök valamelyik elégtelen és viszonylag alkalmatlan módon követtetett el; tehát nem okozott veszélyt. És ebből logikai kényszerűséggel következik, hogy a kísérlet ezen nemében is (nevezzük azt akár közelinek, akár befejezettnek, akár félrementnek) kevesebb a subjectív erő. Ez világos. Nehezebbnek látszhatik azon tétel bizonyítása, hogy a b evégzett és a meghiúsult bűntetteket sem lehet egyenlősíteni. Ha ugyanis a meghiúsult bűntett subjective bevégzett bűntettnek veendő, e tételben benne van az is, hogy a meghiúsult bűntett nem tartalmazhat kevesebb subjectiv erőt, mint a beveg zett. Ezen ellenvetés helyes és azon technikus következtetésre vezet, hogy miután a bűntett fokának elmélete a subjectiv erők kevesbletén alapszik, a meghiúsult bűntettet, szigorúan szólva, nem lehet lefokozott bűntettnek nevezni. Ezt el lehet ismerni. De azért az objectiv erő mindenesetre kevesebb a meghiúsult bűntettben. Közvetlenül és szükségszerűen kevesebb az objectiv physikai erő, mert itt nincs kár, hanem csak veszély, és következésképen kevesebb az objectiv erkölcsi erő is, mert a közvetett kár ugy bel- mint külterjedhetőség tekintetében a közvetlen kártól függ. Ilykép ontologikus okunk van a meghiúsult büntettet is kevésbbé büntetni, mint a bevégzettet, mert erőinek összeségében «quid minus»-t találunk. Ezen ontologikus ok jogi okká változik át, mert érinti azon kötelességünket, hogy csak azt vegyük számításba, a mi van, és ne számítsuk azt, a mi nincs. Nem igaz, hogy ezzel a véletlennek az enyhítő körülmény szerepét tulajdonítjuk. A véletlen okozta ugyan a kevesbletet, melyet a cselekmény a tettes akarata ellenére mutat, de azért nem szűnik meg azon anyagi tényleges eredmény, hogy a meghiúsult bűntettben kevesebb erő van, mint a szándékolt teljes bűntettben. Az igazság ugy kívánja, hogy e tényleges, érezhető kevesblet a tettes javára vétessék számításba, amint az ő terhére esik azon többlet,