Magyar igazságügy, 1891 (18. évfolyam, 35. kötet 1-6. szám - 36. kötet 1-6. szám)

1891/35 / 5. szám - Magyarország közjoga. (Államjog.) Irta Nagy Ernő, a közjog tanára a nagyváradi kir. jogakadémián. Második, átdolgozott kiadás Budapest, 1891. 367 lap

374 Irodalom idézte monarchikus elv : Rex non moritur; az államtagoknak országgyülésileg nyilatkozó koronázása szükséges ahoz, valamint hogy a királyi ház kihalása esetére jogilag fenn van tartva azok joga a királyválasztásra. A helyett hogy szerző a magyar királyságnak ezekkel az alapjaival foglalkozott, az arra vonatkozó kontroverziákat közölte, a koronázás közjogi jelentőségét elemezte volna, megelégszik a következő, jogászi tekintetben példátlan pongyolaságu kijelentéssel : «Jelenleg az uralkodási alkat (nyilván kormányzási alkatot akar mondani) az u. n. képviseleti monarchia. E meghatározás azt jelenti, hogy a főhatalom természetes egysége nálunk is a királyi hatalomkörben tükröződik vissza, a hol a különböző hatalmi ágak összetalálkoznak amellett, hogy a polgárok jogköre is alkotmányilag biztosíttatik. A törvényhatósági intézményt, melyben a király s az alattvalók akarata egyesül a törvények végrehajtására, melyet ebből folyólag Cziráky a végrehajtó hatalom törvényes szerveinek, az ősi intézmények és törvények őreinek nevez, sajátosságának föltüntetése, magyarázása nélkül az 1870-iki és 1886-iki törvények egyszerű visszaadása által állítja a tanuló szemei elé s egy jegyzetben kisérti meg az önkormányzat fogalmának meghatározását. Bámulva fogja az olvasó e jegyzetben hallani, hogy az önkormányzat lényege abban rejlik, «hogy az államnak egy particularis területe önmaga kormányozza magát snem az állam által kormán yoztatik» (nyilván azt akarja mondani, hogy nem az állam kormánya által), továbbá, hogy az európai kontinens jogtudományába az önkormányzat fogalmát Angliából plántálta át Gneist. Szerző Eötvösnek a XIX. század uralkodó eszméiről nyilván megfeledkezett, melynek második kötetében oly kiváló helyet foglal el az önkormányzat fejtegetése, a mit, ha már a 48 előtti és utáni irodalmunkra nem reflektál, méltán lehet hibáztatni, ily módon a kezdő magyar jogász felfogása egészen fonák irányba tereltetvén. Ezek után nem csodálkozhatni, ha az 1790-iki magyar röpiratirodalmunkat, a magyar szellemnek ezt az eredeti, nagybecsű termékét, alacsony színvonalúnak jelenti ki. Nem akarok újra lándzsát törni annak az irodalomnak értéke mellett, melyet oly előszeretettel tanulmányoztam és ismertettem ; ugy látszhatnék egyéni elfogultság tesz annak dicsőitőjévé. De hivatkozom Szalay Lászlóra, a ki a Publ. Dolgoz. II. köt. 16. lapján igy szól: «Mi, a kik a legújabb ivadékhoz tartozunk, kik serdülő korunkban nem Kossuth lapjait olvastuk, hanem Kultsáréit és Mártonéit, bizony nem ezekből, hanem legalább részben az 1790—1791-iki pamflet-irodalomból meritgettük publicistikai ismereteinket.» A magyar közjognak egyik sajátos intézménye a kir. főkegyúri