Magyar igazságügy, 1890 (17. évfolyam, 33. kötet 1-6. szám - 34. kötet 1-6. szám)

1890/33 / 2. szám

A polgári törvénykezés reformja 99 az előbbiből kiegészíttetett. Az is igaz, hogy ugy együttvéve, mint külön-külön elég kifogásban részesültek. De azért még sem lehet tagadni, hogy az Emmer javaslata sok egészséges eszmét tartalmazott, mig a Plósz tervezete egészében véve oly törvényhozási alkotás volt, mely nemcsak a legtöbb hazai törvényjavaslatot, hanem közvetlen külföldi előzményeit, a német perrendtartást és az 1876. illetve 1881. évi osztrák javaslatot is sok tekintetben meghaladta. Mi volt tehát oka e hideGf fogadtatásnak azon közvélemény részéről, mely a szóbeliséget már oly régtől fogva igazságügyi bajaink egyedüli gyökeres orvosszerének nyilvánította ? Talán annak felismerése, hogy a javasolt eljárás drágábbnak mutatkozott, mint a mostani, s nagyobb gyorsaságot sem biztosított ? Avagy az a gondolat, hogy megvalósítása túlzott követelményekkel lépett volna bíráink és ügyvédeink elé ? Nem vélünk csalódni, ha nem ebben találjuk a mellőzés igazi okát. Elvégre a javaslatokon még sokat lehetett módosítani. Az alapelvek megt irtásával és kellő Összeegyeztetésével a részletekben tág tere nyilt a javításoknak. A mint sok más eddigi javaslatainkon, ugy a perrendtartási javaslatokon is, a különböző retortákon keresztül, ann\i változtatást lehetett volna tenni, a mennyi csak szükséges, hogv minden tekintetben kielégítő törvény váljék belőlük. Sokkal mélyebben kell tehát a mellőzés valódi okát keresni. Valljuk meg őszintén, hogy a mi jogászközönségünknek túlnyomó nagy része, a melynek sem módja, sem hajlama nincs hozzá, de a melytől bokros teendői közepett nem is lehet követelni, hogy a hazai jog mellett külföldi intézményeket is tanulmányozzon, a javaslatokkal egyszerűen nem tudott mit csinálni. Egészen idegen világ tárult fel előtte, melylyel szemben tökéletesen tájékozatlanul állt, melynek megértéséhez még annyi ismerete sem volt, hogy abba belépni merjen. Hiába kereste az összefüggő kapcsokat azzal, a miben nevelkedett, a mit megtanult, a miben élt és dolgozott: még ott sem találta, a hol nem közvetlenül a szóbeliség jött kérdésbe. A bizonytalanság érzete fogta el jogászainkat ; érezték, ho^y elvesztik a szilárd talajt lábaik alól s nem nyujtatik nekik semmi, a mi némi támaszul szolgaihatna. Hát leher-e aztán csodálni, hogy a jogaszközönség passiv ellentállásával inkább koczkára tette az általa is óhajtott szóbeliséget, semhogy erre az ingadozó talajra lepje'1. ? Azt fogják azonban sokan gondolni, hogy ezen idegenszerűség, melytől a magyar közvélemény annyira húzódozott, talán mégis nem annyira a javasolt intézményekben, mint magukban a javaslatokban rejlett, hogy a közvéleményre nem a szóbeliség, hanem az a forma hatott idegenül, melyben azt a javaslatok nyújtották? Állapodjunk meg e kérdésnél, mert né/etünk szerint épen az erre adott felelettől fü^g, hogy mármost mit tévők legyünk ? Ha ugyanis egyedül a javaslatok okozták azt, hogy a magyar jogászközönség a szóbeliség megvalósítása elől kitért, akkor nincs mas 7*