Magyar igazságügy, 1890 (17. évfolyam, 33. kötet 1-6. szám - 34. kötet 1-6. szám)

1890/33 / 2. szám

102 Dr. Nagy Ferencz kinált rendszerévei annyira megbarátkozzék, hogy azt törvényerőre emelni segitse? Meg vagyunk győződve arról, hogy ha nem ezen javaslatokkal, hanem egészen más s a legkönnyebb és legnépszerűbb nyelven szerkesztett tervezettel lett volna dolga : ez elől is ép ugy tért volna ki, s tájékozatlanságának tudatában kénytelen lett volna kitérni. De meg vagyunk győződve arról is, hogy ha most vagy a közeli jövőben uj javaslat készülne a szóbeliségnek az eljárás minden részében való behozatalára, legyen az bármily tökéletes, ugy tárgyi tekintetben, mint hazai viszonyaink szempontjából: ez sem lenne szerencsésebb. Oly erős kéz ugyan, a minő a jelenlegi igazságügyminiszteré, talán keresztül tudná azt vinni az országgyűlésen, de hogy ebben a jogászi közvélemény által kellő támogatásban részesülne, abban erősen kételkedünk. Mit tévők legyünk azonban mármost ezek után, hogy a szóbeliség igéretföldjét elérjük ? Mert hogy a szóbeliségről le nem mondhatunk, azt talán fölösleges hangsúlyozni. Sokkal szilárdabban ragaszkodik a nemzet ezen eszméhez, semhogy azt el akarná ejteni. S nincs is rá ok, hogy elejtse. Bármily kedvezőtlen tapasztalatokat szerezzünk egyik-másik tekintetben a szóbeliség alkalmazásáról a külföldön, maga a szóbeliség eszméje sokkal magasabban áll, semhogy ily tapasztalatok által elhomályosittathatnék. Azok a tapasztalatok legfelebb arra kell, hogy szolgáljanak, hogy okuljunk rajtuk a szóbeliség miként való keresztülvitelénél, de semmi esetre nem olyanok, hogy miattok magát a szóbeliséget se tartsuk többé kívánatosnak. Ne is gondoljuk azt, a mit egyébiránt gyakran lehet hallani, hogy a szóbeliség merőben czélszerüségi elv, melylyel talán meg is lehetne alkudni. A szóbeliség több mint czélszerüségi elv, az, bármit mondjanak némelyek, valósággal jogelv, melyet meg kell valósítani, mely nélkül a jogállam nem is képzelhető. Tökéletesen áll az, a mit Feuerbach szóbeliségről mcnd, miután azt az írásbeliséggel összehasonlította s mindegyiknek előnyeit és hátrányait kiemelte volna: «Was den Knoten des Streites unbedenklich löst, ist der durchaus unbestreitbare Satz: es darf einem Rechtsuchenden nicht benőm men se in, als Partei vor dem Richter selbst aufzutreten, und von eben denselben Richter n, welche über ihn urtheilen, unmittelbar selbst gehört zu werden. Kin Gericht, welches über eine Parteisache auf blossen Bericht einés die Partéién ausschliessenden Referenten entscheidet, ohne selbst die Partéién (in Person oder durch ihre Vertreter) mit ihrer Darstellung, ihrem Verlangen, ihren Ansichten und Meinungen vernommen zu habén, thut nicht viel weniger, als ein Gericht, welches einer Partei ganz das Gehör verweigert; verletzt alsó dadurch ein in der Natúr gegründetes, für die vollstándige; Rechtsvertheidigung wesentliches Recht der Partéién.6 6 Betrachtungen über die Oeffentlichkeit und Mündlichkeit der Gerechtigkeitspflege. 295—296. 1.