Magyar igazságügy, 1889 (16. évfolyam, 31. kötet 1-6. szám - 32. kötet 1-6. szám)

1889/31 / 1. szám

suchung abzielt, aber ihre Beziehung zu einander ist unverkennbar*.3 Ebből láthatjuk a viszonyt, mely a perújítás és a non b i s in i d e m szabálya közt létezik. Ebből következik, hogy minél több esetben élhet perújítással a vádló, minél szabadabban van az újrafelvételi eljárás szabályozva, annál kevesebb esetben fordul elő a vád végleges consumtiójának esete, s igy a non bis in idem tilalma. Németországban szűkebb korlátok közt mozoghat e téren a közvádló, mint Ausztriában ; nálunk pedig, a hol az ideiglenes szabályok még csak fel sem vetik a perujitás kérdését, nyilvánvaló, hogy a non bis in idem elve kérdés tárgyát sem képezhette, minek okát abban találom, hogy a perujitás kérdése joggyakorlatunkban öntudatos kifejtést nem nyert, s igy az erre vonatkozó szabályok hiányában a közvádló s vádlott perújítással élhet mindig, ha uj bizonyítékot produkál. Az alábbiakban vizsgálat tárgyává teszem azon eseteketr midőn az uj vádat a non bis in idem nem akadályozza; valamint azon eseteket, melyekben ezen jogszabály az uj vád érvényesítése elé perjogi akadályt gördit. A vád tárgyát mindig valamely tett, bizonyos külvilági esemény képezi, összefüggésben a beszámítási képességgel bíró ember bűnös akaratával. Tehát a vád alapja mindig időben és térben körülhatárolt cselekmény. Igy a vádjog consumtiójánál is csak abból indulhatunk ki, hogy valamely tett képezte-e már vád tárgyát vagy sem. Ezen kérdés elválaszthatlan összefüggésben áll azon viszonynyal, melyben a tett (That) a c s e 1 e k m é n y n y e 1 (Handlung) egyrészről; másrészről pedig a vád az Ítélettel van. Ezen utóbbi kérdés nem más, mint a «tett azonosságának* (Identitát der That) problémája. Az fejtendő ki tehát, hogy a vád tárgyát bizonyos tett képezi-e jogi minősítés nélkül, avagy valamely jogilag meghatározott cselekmény. Ha ezt tisztáztuk, megtaláltuk a kiindulási pontot a non bis in idem kérdésének kifejtésére, mert csak ebből kiindulva határozható meg az, hogy a vád kihasználtatott-e vagy sem. Ez azonban egymagában czélhoz nem vezet. Az elemezendő második tétel az, hogy a vád mily viszonyban áll az Ítélethez ? Itt ismét figyelembe lesznek veendők azon eshetőségek, midőn a vád a főtárgyalás alkalmával megváltoztatható (osztr. S. P. O. 262. §. német S. P. O. 264. §); ezen esetek képezik a szélső határvonalat, mely azon pontokat jelzi, hol a birói hatalom szabadsága a vádperben végződik, szemben a vádjog imperativumával. 3 Eichhorn : «Gerichtssaal» XXXVIII. 404. Lőwe : «Commentar> 151 §. n. 28.