Magyar igazságügy, 1889 (16. évfolyam, 31. kötet 1-6. szám - 32. kötet 1-6. szám)
1889/31 / 1. szám
Non bis in idem 19 mert ez több büntető jognak lehet alávetve (pl. a B. T. K. 8., 9., 13. §§. eseteiben). Ezen egység tehát nem nyilvánulhat másban, mint azon jog tartalmában, mely a bűntett által teremtett viszonynál fogva az államot a bűnössel szemben megilleti, sez a büntetés joga. A büntetésnek ezen egysége azon keret, melyben az állam a bűntett által létesült viszonyból folyólag mozoghat. Ebből kiindulva, ezen egység szükségkép felismerendő s érvényre emelendő a büntető eljárás terén is; mert ha tény, hogy egy bűntett csak egy büntetéssel sújtható: ebből következik, hogy a büntetés elérésére vezető cselekményeknél is ilyen egységnek kell léteznie, vagyis folyománya ennek a per egysége. Hogy ez igy van s máskép nem is lehet, kézzelfoghatólag kitűnik akkor, ha a pert szembe állítjuk a büntetéssel. A per eszközként szerepel; czélja a tényállás megállapítása, hogy meghatározható legyen, a törvény melyik rendelkezése alá lesz vonandó a cselekmény, hogy igy büntetés kiszabható legyen. Ha egy és ugyanazon bűntettre nézve az eljárás többsége volna megengedhető, akkor ezzel kijelentenők, hogy a büntetés kiszabásának többsége is lehetséges ; mi a büntetés realizálásának egységével homlokegyenest ellenkeznék. Hogy a bűntett csak egyszer sújtható büntetéssel, ez oly régi, kétségbevonhatlan igazság, hogy megokolása teljesen fölöslegesnek mutatkozik. Elösmert igazság volt az a görögöknél, rómaiaknál; a kanonjogban, a német közönséges jogban j1 el van ismerve ma is mindenütt. Nem is ezen jogi axióma létjoga kérdéses, hanem a kivitel módja. A «non bis in idem» elve szerint, ha valamely bűncselekményre vonatkozólag rendes eljárás során döntő határozat hozatott, s ezen határozat jogerőre emelkedett, az többé uj eljárás tárgyává nem tehető.2 1 L. i. Heffter: «Non bis in idem» 5 —13. I. Biener: «Das englische SchwurgerichU. Goltdammer: «A r c h i v» II. 785. Küssner: U. o. III. 199. Bemer : U. o. 472 1. ; Bar: «Rechtu. Beweis» 126. 146. 1. 2 Ezen elv létjogát tagadták Stübel, Martin, Bauer és mások, azt állítván, hogy az Ítélet jogerősségének absolut hatálya nincs, mert ez a legnagyobb igazságtalanságra vezetne. Ezen nézet a túlságba megy. A ki a törvény parancsát vagy tilalmát megsérti, tartozik cselekményének jogi következményeit tűrni, a mi a büntető jog terén a büntetés elszenvedésével történik; ez;n kötelezettség azonban a végtelenig meg-megujulólag ki nem terjeszthető. Miből következik, hogy az állam a törvényes rend megbontóját csak egyszer vonhatja felelősségre. Ebben van a birói határozat jogerejének lényege, mely positiv és negativ irányban nyilvánul. Felmentő Ítéleteknél a positiv hatás abban áll; hogy a vádlott a büntető eljárással egybekötött következmények alól végkép s teljesen szabadul ; a marasztaló Ítélet ezen positivuma a büntetés elszenvedésére való kötelezettségben rejlik. Negativ irányban abban találjuk fel e hatást, hogy az Ítélet jogereje minden az előbbivel identikus (ezzel subjective s objective azonos) vádat teljesen kizár, s igy a vád elenyészvén, az ítélkezés joga is megszűnik. 2*
