Magyar igazságügy, 1888 (15. évfolyam, 29. kötet 1-6. szám - 30. kötet 1-6. szám)
1888/29 / 1. szám
Régi magyar házassági jog 23 zelem sem tekintheti annak, s hogy a régi arrhának azon hatás sem lett tulajdonítva, melylyel a vételár birt, vagyis : e részben jogképzelem (fictio) nem állott fönn. Nyilvánvaló tehát, hogy más kiindulási pontot kell keresnünk. Az arrhát nem tehette szükségessé azon veszély, mely a vevőt vételár előleges fizetése által érhette, mivel a vételár fizetésére nyomban következett a leány átadása, hiszen az adás-vevés eredetileg az értékek közvetlen kicserélésével ment végbe, 11. n. kész üzlet volt. Ezért jobb az arrha keletkezési okát a gazdasági téren keresni, mint ezt Heusler tevé, kinek nézetét, az arrhát illetőleg, nemcsak a germán jogra nézve, hanem egyáltalán a legkielégitőbbnek tartom. Ezen nézet szerint a vevő nem volt mindig oly helyzetben, hogy a vételárt rögtön lefizesse, s mivel mégis a vásár létesítését óhajtotta, foglalót adott az eladónak, a mi által ennek akarata meg lett kötve oly irányban, hogy egy meghatározott ideig az eladandó tárgy elidegenítésének jogáról lemondott, a mint viszont az eladó is vadium által kötelezhette a vevőt, hogy a meghatározott időben az adás-vevési szerződést a vételár lefizetésével kösse meg. Ezen arrhalis szerződés nem volt maga az adásvevési szerződés, hanem csak az ennek létrejöttét vagy legalább létrejö hetését biztosító szerződés s épen ezért ezen arrhalis szerződést tartom a külön eljegyzési szerződés első alakjának. Idővel, a jogi gondolkozás annyira fejlődvén, hogy az adás-vevési szerződés léte lét traditio nélkül is képes volt felfogni; a gazdasági élet is igen sok esetben e kettőnek rövidebb-hosszabb időközökben való külön létesítését szükségessé tevén : ezen traditiótól különvált adásvevés is arrhalis szerződés formájában köttetett, a mely már az arrhának, mint a jogügylet czélját megérlelő symbolumok átvételével, wadium adása nélkül is létesültnek tekintetett, a minek folytán a wadium adása mind ritkábbá válik, ezzel együtt régi jelentőségét is veszíti, a mennyiben ez is arrhának tekintetik. E közben azonban a nő megszűnt dolognak s ezzel adásvevés tárgyának lenni, a minek következtében a nőre vonatkozó arrhalis szerződés sem alakult át adásvevéssé, hanem a két felet kölcsönösen kötelező házassági Ígéretté, mely az adásvev 'si szerződéssel egykoron fennállott közösségének emlékét megőrzé az arrhában és dósban, csak hogy ez utóbbi nem a vőlegénynyel szerződő ellenfelet illetvén, mint a vételár, hanem a menyasszonyt, az arrha is ennek adatik ; s minthogy ezen eljegyzés czélja is más volt, semmint az adás-vevésé, az azt symbolisáló arrhának is emezétől különböznie kellett, a mely is akkor, midőn a kötött szerződésnek az érzékek előtti jelenitésére s igy megértetésére szükségtelenné vált, megszűnt szerződéslétesítő eszköz lenni. Látni való tehát, hogy ezen kiindulási pont, melynek helyessége mellett — legalább a germán jogot illetőleg —forrásadatok is kezeskednek, egészen más színben tünteti föl az arrhalis szerződés
