Magyar igazságügy, 1888 (15. évfolyam, 29. kötet 1-6. szám - 30. kötet 1-6. szám)

1888/29 / 1. szám

22 Dr. Óvári Kelemen kötés Magyarországon* czimü munkájában kifejtett azon nézetét, mely szerint az eljegyzés a régi magyar jogban szintúgy házasság, miként Sohm szerint a régi germán jogban is az volt — tarthatatlannak bizonyítsa s ezzel szemben a saját nézetét igazolja, hogy t. i. az eljegyzés a régi jog szerint is, ugy mint manapság, csak házasságkötési igéret volt: nemcsak a germanisták közt e tárgy körül folyt polémiát, hanem a régi magyar jog szerinti tulajdonszerzés és átruházás történetét is sokkal nagyobb terjedelemben veszi fel munkája szövegébe, semmint ezt saját czélja érdekében tenni kénytelen lett volna. E részben is szó férne egyik-másik állításhoz, pl. hogy az eljegyzés fogalommeghatározása tárgyában létezett communis doctorum opiniót Sohm megzavarta (20. 1); hogy a királynak az adományra vonatkozó akaratnyilvánítása erősebb és hatályosabb, semmint a magánemberé, mely ennek szerződésében nyilvánul; vagy hogy az adás-vevésnél a birtokátruházás rendszerint megelőzte az örökvallást stb. De ezekre, mivel a dolog érdemére nézve közömbösek, nem reflectálok, hogy annál hamarább koczkáztathassak a dolog érdemébe vágó fejtegetéseire néhány megjegyzést. A 8. §-ban az eljegyzési foglaló (arrha) jelentőségét fejtegeti szerző. Már az előbbi (7. §.) szakaszban fölemiitette hogy a vőlegényre nézve veszélyes volt előzetesen a leányért a vételárt lefizetni, nem levén kellően biztosítva a viszontszolgáltatás iránt s hogy ezen bajon a jogképzelem segített, a mennyiben a vevő a vételart csak színlegesen fizette le foglaló adásával, s e színleges teljesítéshez, oly hatályt kötött, minővel a valódi vételár lefketése járt. Ezen kiindulási pontjának felel meg (39. 1.) azon fogalommeghatározása, hogy az arrha ca régibb középkori jog szerint egyenesen szerződéskötési eszköz*, vagy (40 1.) «egy szerződéskötési alakzat», s ennek ismét azon további következtetése, hogy «az arrha átadásának időpontjától fogva s annak jogi hatása gyanánt tekintetik a szerző.dés érvényesen megkötöttnek*. Ellenben nem fér azzal össze amaz állítás (43. 1.), hogy az arrha a kötelezettségek teljesítésének «biztositékául* adatott, valamint ama másik sem (51. 1.), hogy a foglaló fizetése nem mentette fel a vevőt azon kötelezettsége alól, hogy utóbb magát a vételárt is valósággal lefizesse ; az előbbi nem, mert ellentétben áll a fogalommeghatározással, az. utóbbi nem, mert a véteiár lefizetésének jogi hatása volt, hogy a vevő eo ipso követelhette a leány átadását; de ha a jogképzelem már az arrha fizetését is a vételár fizetésének hatásával ruházta föl, az arrha átadása folytán is már eo ipso kellett volna, hogy a vőlegény a leány átadását követelhesse, a nélkül hogy a valódi vételár, melynek tényleges lefizetését szerző szerint (39. 1.) a régi arrha pótolta, lefizetendő lett volna. Pedig hát nem követelhette. Ez ismét arra a következtetésre juttat, hogy a régi jogképzelem sem tekinthette az arrhát vételárnak, a mint a modern jogkép-