Magyar igazságügy, 1887 (14. évfolyam, 27. kötet 1-6. szám - 28. kötet 1-6. szám)

1887/27 / 1. szám - A jogtalan eltulajdonítás mint a lopás tényálladékának eleme

2 8 Dr. Heil Fausztin A magyar judicaturában egy előfordult hason eset alkalmával a kir. tábla a m. k. Curia által indokolás nélkül helybenhagyott ítéletével vádlottat felmentette, mert «a szökevény szándéka nem a ruha eltulajdonítására irányul, hanem a börtönből megszökésére» ;10 a mi az «indoknak» összetévesztése a «szándékkal» A rab, a ki magával viszi a rajta levő ruhát, s nem juttatja azt vissza a tulajdonos birtokába, végleg elvonja azt annak birtokából, ugy rendelkezik azzal, mint sajátjával s szükségszerűen ennek tudatával is bir, s igy a ruhát kétségtelenül eltulajdonitja. Hogy ezt azért teszi, mert különben nem vagy csak nehezebben szökhetnék meg, az a cselekmény indokát képezi, mely tekintetbe vehető a büntetés kimérésénél, de az eltulajdonitási szándékot nem alterálja. Épen oly joggal lehetne azt mondani, hogy ha a szökevény az útját álló őrt leüti, az nem követett el testi sértést vagy emberölést, mert ő nem azért bántotta az őrt, hogy őt megölje vagy megsértse, sőt maga is jobban szerette volna ezt kikerülni, hanem azért bántalmazta, hogy megszökhessék. Ezen kérdéssel foglalkozik a m. k. Curia 34. sz. döntvénye, melyi kimondja, hogy «a rabruhával megszökő fogoly e ruhára vonatkozólag, a mennyiben az eltulajdonítás dolosus volta fenforog, lopást követ el.» Az eltulajdonítás dolosus voltának megállapítása a konkrét esetben ténykérdést képezi ; és pedig a hivatkozott döntvény indokai szerint azért, mert a «fogoly szökése által mindenekfölött szabadságát akarja visszaszerezni s igy gondolata rendszerint nem irányul az általa viselt rabruhára s már ezen szempontnál fogva rendszerint nem forog fenn az eset, hogy a szökő sumativ momentumának meghatározásánál az illető helyen általunk előadottak vétetnek irányadókul, akkor ezen «subtilis» kérdés lehetősége is elesik, mert a rabruha a fogházigazgatóság birtokából csak akkor vétetett el, midőn maga a szökevény is kilépett annak hatalmából, a fogház falainak átmászásával; mert mig a rab a fogház falain belül, tehát az igazgatóság hatalmában volt, addig csakugyan nem lehet mondani, hogy a testén levő ruhát elvette az igazgatóság birtokából. Hisz az egész ember az igazgatóság bitokában volt ! A falak átmászása után pedig, a megállapított tényállás szerint is, vádlottnak az volt a szándéka, hogy a ruhát magával viszi s igy végleg elvonja a tulajdonostól, ha mindjárt nem is gondolt arra, hogy mit fog a ruhával •csinálni, s ez az eltulajdonitási szándék megállapítására teljesen elegendő'. De egyáltalán nem fogadhatjuk el a Reichsgerichtnek a derelinquálás körüli szándékra előadottakat s abban részünkről a «szándék» és az «indok» összetévesztését látjuk. Egyszerűen azt kérdjük, a derelinquálás nem jus disponendi-ból folyó oly rendelkezés-e, mely csak a tulajdonost illeti meg ? s ha igen, nem eltulajdonitás-e az, ha valaki idegen dologgal, annak állagíval ugy rendelkezik, a mint azzal csak a tulajdonos rendelkezhetik, tehát mint sajátjával ? Az indok pedig, hogy ezt miért tette, azért-e, hogy a ruhától szabaduljon, vagy hogy az Ítélet szavaival éljünk : «zur Bethátigung seines Willens, darüber als über sein Eigenthum zu verfügen» — ez a szándék tekintetében közömbös. S annál közömbösebb a tulajdonosra nézve, a ki egyformán vesziti el tulajdonát, akár milyen indokból történt a derelinquálás. Az olasz esküdtek felmentették volna vádlottat : «az ellenállhatlan erő» alapján. V° B. Jog Tára 7. köt., 139. oldal.