Magyar igazságügy, 1887 (14. évfolyam, 27. kötet 1-6. szám - 28. kötet 1-6. szám)
1887/27 / 1. szám - A numerus clausus
A numerus clausus 3 siójuk előterében kizárólag az ügyvédi kereset, a kenyérkérdés áll. Ok mindenekelőtt az ügyvédség vagyoni pusztulásának akarják útját állani; ettől várják a testület erkölcsi emelkedését. A szabadság az ügyvédre nézve a szükség, a nélkülözés forrásának bizonyult, .... vesse le hát a tógát, mely ugy is csak nyomoruságát takarja s vegye fel a «király kabátját >. így azután meg fog élni boldogan, «jó módban» ; nem olyan lesz, mint az éhező poéta, hanem hasat fog ereszteni, mint a kanonok. Magától értetődik, hogy ebből nagy tekintély fog reá hárulni, melynek hasznát természetesen nem csak ő fogja élvezni, hanem az «igazságügy és a társadalom* is. Mutatkoznék ily felfogás a társadalmi osztályok bármelyikének érdekében : mi nem helyeseinők az egyéni jóllét ily leplezetlen előtérbe tolását; de kétszeresen tiltakoznunk kell ellene, midőn épen az ügyvédség nevében emel szót. Az ügyvéd igazságügyi szerepét nagyon különbözőkép lehet felfogni. Némelyek szükséges rosznak tartják; mások szerint oly tényező, mely nélkül rendezett jogszolgáltatásról és eszményi jogrendről álmodni sem lehet. Lehet az ügyvédet üzletembernek nézni, ki tőkéjét — tanulmányainak, kiképzésének, szellemi és anyagi munkájának tőkéjét — gyümölcsözteti; de lehet ugy is tekinteni, hogy a justitiát önzetlenül, nobile officiumból szolgálja. Nem kívánunk most arról vitatkozni, hogy e nézetek melyike a helyes; de annyit kétségtelennek tartunk, hogy az ideális szabású ügyvédség nem kér, az üzleti szervezetű ügyvédség nem kérhet monopóliumot. Az ideális ügyvédség nem kéri, mert nemcsak nem fél a versenytől, de működése könnyítését fogja benne látni; az üzletember nem kérheti, mert bármennyire menjen is a liberalismust kárhoztató iskola államgyámkodási eszméivel, azt kénytelen lesz elismerni, hogy az egyedáruság gazdaságilag nem haszon, hanem baj. És e baj épen a szóban forgó esetben még súlyosabb volna, mint a gazdasági élet mezején, mert nem közérdekből, hanem világosan és leplezetlenül a magánhaszon kedveért kéretik. Elvben tehát mindenkép a terv ellen kell nyilatkoznunk, hacsak be nem bizonyítják, hogy az ügyvédi kereset monopolizálását a justitia országos követelményei sürgetik. Ez reánk nézve az egyedül irányadó szempont. Ha valószínűvé teszik, hogy napjaink igazságügyi bajai közül csak egynek is az ügyvédség mai szervezete az oka, akkor le kell mondanunk azon erkölcsi előnyökről, melyeket az ügyvédi szabadság kétségtelenül szül. Ha bebizonyítják, hogy a kinevezett vagy választott vagy bármi másként kiváltságolandó ügyvédi kar hívebben, alaposabban, a jogszolgáltatást jobban előmozdító módon fog ügyködni, ugy e szempont előtt be kell szednünk «phrasisaink» vitorláit. De a mig nem ezzel érvelnek, hanem csak oly i*
