Magyar igazságügy, 1885 (12. évfolyam, 23. kötet 1-6. szám - 24. kötet 1-6. szám)

1885/23 / 1. szám - Adalékok az európai államok börtönügyének legújabb történetéhez. 1883-1884. 1. [r.]

84 IRODAI.UM előkészítése a felségsértésnek; de ha a felségsértésre irányzott előkészítő cselekmény nem képez büntetendő cselekményt, nem lehet szó ideális concursusról, mert a lopás a büntetőtörvénynek nem több, hanem csak egy rendeletét sérti. S ugyanígy áll a dolog a reális concursus tekintetében is, a mennyiben csak a másik cselekmény (a pénznek tényleg a czélra fordítása) büntetendő cselekménynek — p. o. részességnek — nem minősíttethetnék. A mi pedig az »indokot« illeti, igen helyes azon megjegyzése, hogy az is politikai indokból cselekszik, a ki politikai czél szemelőtt tartása nélkül, pártállásánál fogva, s azon párt sajátszerű nézetei s érzelmei által vezéreltetve, politikai ellenfelét meggyalázza, bántalmazza, meggyilkolja. »De csak akkor, ha a politikai indokhoz még valamely politikai czél elérésének szándéka járul, válik a cselekmény, a mennyiben delictumot képez, politikai delictummá.« így azon franczia, a kik Elsassban nemzetiségi gyűlöletből egy német katonát meggyilkolt, nem politikai, hanem közönséges bűntettet követett el. De ha czélja nem csak azon egy katona meggyilkolására, hanem arra irányult volna, hogy ez által egy politikai actióra, p. o valamennyi németnek lemészárlására jelt adjon, akkor cselekményétől, minden undoksága daczára, a politikai jelleget megtagadni nem lehetne. Már t. i. a »czélnak« mint ismérvnek elfogadása mellett. A külömbséget a politikai indokból elkövetett közönséges és a relatív politikai delictum között legvilágosabban a királysértés esetében látja szerző kifejezve. Ez — ugy mond — csak akkor tekinthető politikai delictumnak, ha a sértőnek szándéka arra irányult, hogy az uralkodót megvetésnek tegye ki, vagy alattvalóinak vonzalmát tőle elidegenítse. De ha a tettes, politikai czél nélkül, csakis az uralkodó személye vagy politikája ellen ád ellenszenvének illetlen kifejezést, ez közönséges delictum marad, mely egyéb becsületsértésektől csak abban külömbözik, hogy súlyosabban büntetendő. Teljesen igaza van szerzőnek abban is, hogy azon erkölcstelen excessusok, a melyek olykor egy felkelés alkalmával elkövettetnek, a politikai delictum privilégiumában nem részesíthetők. így midőn azon carlista főnöknek, a ki a spanyol polgárháború alatt több erőszakos nemi közösülést követett el, kiadatását Francziaország azon alapon megtagadta, hogy ezen bünmerényletek politikai büntettél állnak összefüggésben^ — ez teljesen indokolatlan valami. Ép oly kevéssé vehető tekintetbe az »ürügy«, hogy valaki egy politikai párt érdekében cselekszik, vagy az e politikai párttal való laza összefüggés. Nem késik azonban szerző annak elismerésével sem, hogy azon kérdés, vájjon valamely cselekmény »politikai czélbók vagy csak »polikai indokbók követtetett-e el, néha szerfelett nehéz. Ily »nehéz« esetek közé sorozza szerző Latour grófnak meggyilkolását 1848. évben, Lincoln meggyilkolását Booth, Garfields-ét Guiteau által. A »czélt« szerző azért fogadja el ismérvül, mert ez által szűkebb lesz a relatív politikai delictumok köre, mint az »indok«-nak ismérvkénti elfogadása esetében. »De erkölcsi érzetünket ezen megszorítás sem képes kielégíteni . . . s azért nem minden relatív politikai delictum eshetik egyforma elbánás alá, s a ki nem adatás elve alól jelentékeny kivételek statuálása szükséges.«