Magyar igazságügy, 1885 (12. évfolyam, 23. kötet 1-6. szám - 24. kötet 1-6. szám)
1885/23 / 1. szám - Adalékok az európai államok börtönügyének legújabb történetéhez. 1883-1884. 1. [r.]
IRODALOM 83 azon tényt, hogy a modern nemzetközi jogban a ki nem adatás elve nem csak a tisztán s szoros értelemben vett politikai1"bűntettekre, hanem azon cselekményekre is alkalmaztatik, melyek a politikai bűntett ismérvei mellett a közönséges bűntett ismérveivel is birnak, a melyek tehát nem feltétlenül, hanem csak a körülményekhez képest birnak politikai jelleggel, akár connexitás, akár complexitás alapján, s melyeket szerző»relatiy politikai bűntetteknek« nevez. És ezen irányt szerző nem helyesli. »Ma már — úgymond — a túlnyomó többség elismeri, hogy minden relatív politikai delictum miatt a kiadatást megtagadni túlzás.« »A kérdés azért — igy folytatja — nem az, vájjon ezen elv megszorittassék-e, hanem az, miképen szoritható meg a nélkül, hogy azon esetek feláldoztassanak, a melyeknél az a nemzetközi jog legértékesebb tételének bizonyult.« Azon érzést, hogy minden relatív politikai delictum miatt a ' kiadatást megtagadni nem szabad, különösen az utolsó években előfordult merényletek folytán vált élénkké. De épen az érzés ezen actüalitásában látja szerző azon veszélyt, hogy az elv kívánatos megszorítása csakis ezen mindnyájunk emlékezetében élő bűntettekre való tekintettel formuláztatik, s igy egészen egyoldalúan fejeztetnék ki. Az első kérdés a relatív politikai delictum fogalmának meghatározása. A három főirány ismeretes. Némelyek szerint ugyanis az »indok«, mások szerint a »czél«, s ismét mások (igy jelesül Liszt) szerint, kizárólag a cselekmény »objectiv jellege« irányadó. Szerző a czélban találja a relatív politikai delictum meghatározó ismérvét, s bizonyítja, hogy ezen kriterion a Liszt-féle kriterionnal egészben véve azonos eredményekre jut. Meggyőzően czáfolja pedig azokat, a kik valamely cselekmény politikai jellegét annak indokaiban keresik. Igy azon kérdésre : relatív politikai delictum e az, ha valaki pénzt lop, rabol vagy sikkaszt, hogy azt felségsértési vagy hűtlenségi merényletre fordítsa vagy fordíttassa; vagy ha valaki gyilkosságot követ el, hogy egy összeesküvés feljelentését megakadályozza: a czél ismérve alapján »igennel« felel a szerző (a miből nem következik, hogy azok kivétel nélkül a politikai delictumokat megillető kivételes helyzetben részesitendők) és azt hiszi, hogy következetlenség^ nélkül a Liszt-féle ismérv alapján ugyanezen eredményre kell jutni. Érvelése abban culminál, hogy p. o. politikai czélok érdekében elkövetett lopás esetében, ha a pénz tényleg még nem fordíttatott czéljára, a lopás két irányban bir criminalisticus jelleggel, először mint lopás, másodszor mint a felségsértés előkészítése; vagyis e két cselekmény (lopás s a felségsértést előkészítő cselekmény) ideális concursusban. Ha pedig a pénz tényleg már czéljára fordíttatott, a két cselekmény reális concursusban áll. Hogy a criminalistáknál ezen felfogással nem igen találkozunk, annak okát szerző abban látja, hogy az előkészítő cselekmények rendszerint büntetlenek. De — úgymond — psychologiailag ily halmazat mindenesetre fennforog. Ezen érvelésre legyen szabad a következőket megjegyeznem. Ezen psychologiai momentum a criminalisták figyelmét bizonyára eddig sem kerülte ki, de az csakis ugy méltatható figyelemre, mint »a cselekmény czélja« ; ellenben a hol az előkészítő cselekmény büntetlen, ott ideális vagy reális concursusról szólani lehetetlenség, mert hiányzik annak lényeges előföltétele. A pénznek a fennemlitett czélból ellopása igenis 6*
