Magyar igazságügy, 1885 (12. évfolyam, 23. kötet 1-6. szám - 24. kötet 1-6. szám)

1885/23 / 5. szám - Tettesek és részesek az olasz javaslat szerint

422 DR. HEH. FAUSZTIX vegye, azt tanítván, hogy a büntetendő tanácsnak »hatályos«-nak kell lenni, a mi kettőt tételez fel, először azt: hogy a tanácsadóban meg volt a szándék mást bűntett elkövetésére birni, s másodszor azt: hogy a tanács a tettes elhatározására befolyást gyakorolt. Az »istigazione« szó e két kelléknek határozottabb kifejezést ad s megfelel az olasz elmélet elveinek. Es ennyiben ez helyes. De ezen istigazione szóval másképen is áll a dolog. Ha ezen pontot az indokolásnak azon kijelentése alapján Ítéljük meg, hogy itt azon esetről szó van, midőn a tettes a bűntett elkövetésére már elhatározva, determinálva volt, az istigatore tehát nem gyakorol, a mint hogy nem is gyakorolhat, determináló hatást, hanem csak a már elhatározott embert erősiti meg elhatározásában: akkor a dolog egészen rendjén van. De ezen kifejezést már a képviselőházi bizottság máskép értelmezte s egészen más jelentőséget tulajdonított annak, mint a miniszteri indokolás ép erre vonatkozó szavai szerint (»fortificando la risoluzione gia formata«) megengedhetőnek látszik. Nevezetesen, a senatusi tervezetben az istigazione az i. pontban említtetett, mindjárt a »mandatum« után. A képviselőházi bizottság annak az i. pontból a 2-ik pontba történt áthelyezését ezen érvelés alapján fogadta el, hogy »a mandátum és az istigazione között lényeges a különbség, mert az elsőnél a mandans teremti a tettesben a bűntettre való elhatározást, megteremtvén benne a »causa delinquendi«-t, míg a másodiknál a bujtogató, az instigator felhasználja a tettesben a bűntett elkövetésére már meglevő hajlamot, dispositiót, addig növesztvén azt, mig az határozott akarattá, elhatározássá fejlődik«. Ezen felfogással nem lehet egyetérteni. A vágy, a hajlam, az inger, az óhaj, a dispositio, a felbujtás szempontjából teljesen közömbösek ; egyedül a determinálás, a determináló hatás irányadó. Hogy azon ember, a kiben meg van a dispositio, a hajlam, talán a vágy egy bizonyos bűntett elkövetésére, könnyebben lesz felbujtható, mint a »vir probus«, az bizonyos és természetes ; de ez legfölebb csak mennyiségi külömbséget állapithat meg, minőségi különbséget nem képez. A miniszteri javaslat az »oktatás« után azokat emiitette, »a kik a tettesekkel vagy részesekkel a nyújtandó segély vagy a hatósági intézkedések meghiusitása iránt egyetértenek*. A képviselőház bizottsága azon nézetből indulva ki, hogy a megelőző egyetértés a segélynek bármely más módjánál is előfordulhat, e helyett a toscanai codex ezen általánosabb formuláját vette fel: »a kik másban az elhatározást könnyítették vagy megerősítették«. A 3-ik és 4-ik pont a materialis részességet tárgyalják, a bűntettnél »ope« való közreműködést. A 3-ik pont jelesül a materialis közreműködés egy speciális módját — talán azért, mert leggyakoribb — emeli ki, a 4-ik pontban pedig, minthogy a hatályos és dolosus részesség minden módjai, az esetek végtelen változatosságát tekintve, specifice meg nem határozhatók, egy általános formulában foglalja össze mindazon eseteket, melyekben a szándékos közreműködés jogi ismérvei fellelhetők, nehogy különben valamely büntetésre méltó eset büntetlenül maradjon. Hogy miért nem elegendő ezért a 4-ik pont maga, s miért van a mellett szükség a 3-ik pontra, nem igen lehet megérteni. A bevégzési cselekedetekben nyújtott segély a senatusi tervezetben nem említtetett, minthogy ez, a fennebbiek szerint tettességnek tekintetett.