Magyar igazságügy, 1884 (11. évfolyam, 21. kötet 1-6. szám - 22. kötet 1-6. szám)

1884/21 / 1. szám

FORDÍTOTTA DR. TÁRNÁI JÁNOS 55 tikus elvvel; a fejedelem az alattvalók vagyona és élete fölötti korlátlan urnák tekintetett, és az emberi felség sértéséne k jogezíme vetekedett az isteni felség sértésének czímével abban,-hogy halomra mészárolta az áldozatokat és vérben áztatta a földet. Constantái halállal büntette a jövendölőket, Justinian halálra kélte az istenkáromlókat, hogy, mint mondá, vérük kibékítse a sértett istenséget. Leo halállal büntette azt, a ki vörös téntát készített, mert ezt csak a császár használta, és Arcadius rendelé, hogy az összeesküvők gyermekei örökös szegénységre kárhoztatva földönfutók legyenek, azon gyalázatos gúnyt dobván arezukba, hogy életüket is csak a fejedelem kegyelmének köszönik. A császárság átkos colossusa, saját bűnei által megrongálva, összedűlt. A szabad keblekről lepattant északi fegyvereknek nem állhattak ellen a gyávaságban nevelt népek miriadjai, melyek minden jármot enyhébbnek tartottak annál, a mely alatt nyögtek. Az a sorsa a despotismus utálatos növényének, hogy kiölvén maga körül minden életet, végre is önmagát emészti fel. A bizalmatlan és kegyetlen hatalom a polgárok kebelében elfojtani kénytelen azt, a mit a derék E11 e r o a két isteni csirának nevezett: az érzést és a gondolatot. Ha pedig a népből kiveszett a sziv bátorsága és az elme ruganyossága, olcsó prédája lesz az bármely hóditónak. A római császárság megdűlt és az északi népekkel a személyes elv terjedt el az európai büntetőjogban. De nem éledhetett fel ősi egyszerűségében, mely ha hibás volt is, legalább nem volt lealacsonyító ; nem is lehetett ez máskép, mert a babona és a megszűnt zsarnokság utóhatásai kimondhatatlanul sivárrá tették az embereket. Igaz, hogy feltámadt a törvénykezés nyilvánossága; voltak népbiróságok ; a büntetések enyhébbek lettek. De az istenitéletek, a babonás szertartások és a párbajok részint a csalást részint az erőt tették uralkodóvá a büntető igazságszolgáltatásban; ugy hogy ez hosszú időszakon át ismét a homályban botorkált. E sötétséget először a római Egyház, e korszak nagy civilisatora, világította meg. A XII. században VIII. Bonifacius a nyomozó eljárást hozta be bűnügyekben. És ez akkoriban nagy haladás volt, mert azon elvet emelte érvényre, hogy a bűnöst nem az események véletlen csoportosulása, hanem a bizonyítékok és az ész szabályai szerint kell megítélni. Az egyházi átok eltüntette a törvénykezési párbajt és azon ítélkezést, melyet káromló néven istenitéletnek mondottak. A nyomozó per egész Európában elterjedt. De ezen rendszer, bár helyreütötte az esztelen törvénykezés régi kárait, ismét más, nem kevésbbé veszélyes bajokkal járt. A titkos vizsgálat,