Magyar igazságügy, 1884 (11. évfolyam, 21. kötet 1-6. szám - 22. kötet 1-6. szám)

1884/21 / 1. szám

54 CARRARA : A BÜNTETŐJOG ALAPESZMÉJÉNEK VÁLTOZÁSAI A despoticus elv hibája azon föltevés, hogy egy ember kénye-kedve szerint alkothatja vagy semmisítheti a jogot. Elejti az egyenlőség tanát, kiirtja a közérzés iránti minden tekintetet és veszedelmes számkivetéssel sújtja a tudományt; mert a souverain törvény nem esvén bírálat alá, vissza van utasítva az ész ellenőrzése. Ezen elv eredménye az volt, hogy elfojtott minden erkölcsi érzést; lehetővé tette az uralkodóknak, hogy az igazságszolgáltatást az alattvalók elnyomásának eszközévé tegyék, s hogy a jog védelmének álarcza alátt. lábbal tapossanak minden jogot. Ama korban halállal látjuk büntetni a fejedelem képmása elleni legkisebb tiszteletlenséget; üldöztetett a szó, a gondolat; a trón ellenségei síron túl is zaklattattak; az apa büntetését megörökítették az ártatlan gyermekekben. Az igazság az volt, a mi a fejedelemnek tetszett, csak azért, mert neki tetszett. A törvénykezés formája önkényes vagy erőszakos; a birák a hatalom zsoldjában; a fizetéses kémek, nemesi rangra emelve, urai lettek a családok sorsának. A büntetések egyedüli mértéke az uralkodók szeszélye vagy félelme és azon törekvés, hogy a nemzet ostorául használt kormánybot vérrel tétessék erősebbé. A trónok oszlopa az akasztófa lett, őrük és védőjük a hóhér.- E rettenetes gondolattól még a köztársaságok sem tudtak szabadulni; fejszével jelképezték a hatalmat. A hibás elvek ezen triasa között oszlott meg a világ uralma. A büntető jog hosszú időre olykép meg lön rontva, hogy a hol a népek, valóságos csapása nem volt, legalább alkalmatlan lett azon jót valósítani, melyre törvényes rendeltetése szerint törekednie kellett volna. Csak a római fegyverek, melyek a születő köztársaság tengerébe buktatták a sabinusok, etruscusok és a többi szomszéd népek theocratiáját, derítettek a büntető jogra egy gyenge fénysugárt, mely azt közelebb hozta igazi alapjaihoz. Köztársaságuk szép idejében a rómaiak, bár nélkülözték a kereszténység világosságát, mégis, a stoicus bölcsészet utain haladva, képesek voltak az erkölcs és szabadság számára a pogány idők legfényesebb oltárát felépíteni. A vád jogát minden polgárra kiterjesztvén, bővítették a személyes elvet s érvényre juttatták azon eszmét, hogy a bűntett nemcsak az áldozatot sérti, hanem, ismétlésének veszélye által, a polgárok összeségét is. És a köz vád hosszú éveken át rendithetetlen támasza volt a közbiztonságnak. De másrészt ők is messze, nagyon messze maradtak attól, hogy a maga tisztaságában valósították volna a büntetőjog valódi elvét. Büntetéseiket babona szennyezte be és az emberi jogok elenyésztek a római polgár eszméjében. De mikor a császárság, versenyezve a keleti despotismussal, szolgasereggé változtatta a nemes rómaiakat, a büntető jog eszméje ismét teljesen meg lön rontva. A despoticus elv iszonyú szövetségre lépett a theocra-