Magyar igazságügy, 1884 (11. évfolyam, 21. kötet 1-6. szám - 22. kötet 1-6. szám)

1884/21 / 1. szám

FORDÍTOTTA DR. TARNAI JÁNOS 53 lyet gonosz tettével rajta ejtett. így kerültek a büntetőjogi nyelvbe olyan kifejezések, mint »supplicium«, »piaculum«, »expiatio«, raeghamisitván forrásait és elvonván azt valódi czéljától. Akkor a bűnvádi eljárás vallási szertartássá lett. A babona fölötte súlyos büntetéseket szabott képzelt bűntettekre, milyen a mágia, az álomlátás, a jövendölés. Határtalan volt a fenyíték kegyetlensége azok irányában, kik a nélkül hogy embertársaikat sértették volna, vétekkel szenynyezték magukat, vagy megbántották a vallás külső jelvényeit, melyekben a tudatlanság az Isten magasztos eszméjét testesítette, ha az együgyű, szentségtelen fetisizmus annyira nem ment, hogy magának az istenségnek tekintse. Egyptomban például halálra Ítélték azt, ki egy szent állatot megölt; Syria, India, Perzsia, China törvényei hasonló kiesapongásoktól hemzsegtek. Még Görögország sem maradt tőlük ment, mert Athenaeban megölték azt, ki vesszőt tépett egy szentelt bokorról, és az Areopag halálra ítélt egy fiút, ki Diana koszorújából egy levelet szakított. A babonás elvnek a büntetőjogba vitele azért hibás, mert benső természetüknél fogva különböző dolgokat vegyit össze: a theologiát a jogtudománynyal, az egyházi hatalmat a politikaival, az embernek ember iránti kötelességeit, melyet a társadalmi törvény van hivatva védeni, az embernek Isten iránti kötelességeivel, melyeket megvédeni nem e törvény feladata. Ezen elv káros következménye az volt, hogy barbárrá tette a büntetőjogot. Logikai kényszerűséggé) vezet a büntetések embertelenségére, és vakmerően csap át a legkegyetlenebb mészárlásokba. A ki a sértett istenség boszujának büszke képviseletét bitorolja, annak szemében nem lehet büntetés elég kegyetlen, hogy az istenbántalmazás bűnének nagyságával felérjen. De a papság nem volt képe* a népuralmat teljesen elnyelni és a politikai kormányzatot egészen magához ragadni. Harczias népeknél az jutott vezérségre, a ki jól tudott hadat viselni. A hősök (kik az úgynevezett hőskorban a népek hadvezérei voltak) féktelen hatalomra tettek szert s utódaik fel tudták használni apáik dicsőségét. A meghódított népek és saját polgártársaik elnyomása által egyikmásik vezérnek sikerült megalapítani a zsarnoki uralmat; a mi annyit jelent, hogy a társulásban élő emberek legfőbb törvénye az uralkodó önkényes akarata. Ekkor a büntetőjog egy új, az előbbieknél még rútabb elvet vett fel. A tilalomnak, a büntetésnek alapja nem volt többé sem a személvnek, sem az istenségnek, hanem az uralkodó fölségnek sértése. A korlátlan uralkodó akarata, mely a büntetést szabta, esztelen circulussal önmagában találta alapját.