Magyar igazságügy, 1883 (10. évfolyam, 19. kötet 1-6. szám - 20. kötet 1-6. szám)

1883/20 / 1. szám - A jászkunok személyes és birtokviszonyainak történelmi és jogi fejtegetése

LAPSZEMLE Sl dalmában kereste, mint a positiv jog határai között. Az állami és a büntető hatalom szoros kapcsolata mellett ez természetes is. A német államélet megszilárdulásával fogyatékán van ezen irány, s ellenében a positivisticus vagy realisticus jogi elmélet mind erösebben érvényesül. Vége van azon óriás termékenységnek, melyet a mult század közepétől kezdve egész századunk közepéig a büntetés fogalma és eredete kérdésében a német irodalom kifejtett. Csak némely tankönyvben ki sért a régi metaphysikai szellem. Szerző ezt Halschner hires büntetőjogi irón demonstrálja, kinek régibb és újabb dolgozatait e tekintetben párhuzamba helyezi; másokra nézve (H. Meyer, Sontag) kimutatja, hogy theoriájuk egészen tartalmatlan. A dolog nem közömbös; mert ha azon eszme vezérel bennünket, hogy a büntetésben egy concret állam czéljait kell követnünk, egészen máskép ítéljük és választjuk meg az eszközöket, mint ha egy Önkényesen képzelt világrend fogalmaival szabjuk meg az élő társadalom törvényeit. Szerző gondolatmenete ez : Kétségtelen, hogy magasabbnak tekintendő azon jogrend, melynek szabványai büntetésekkel való fenyegetés és büntetés nélkül fennállanak, mint az, mely folyton repressiókkal kénytelen küzdeni a jogtalanság ellen ; az államra nézve tehát fontosabb, hogy szabványai meg ne sértessenek, mint hogy a sértés bizton megtoroltassék. A büntetés alapja tehát azon viszony, mely a büntetés és az általa védendő jogszabály között létezik, nem pedig a már elkövetett cselekményhez való holmi képzeleti viszonya. Mi tehát a büntetéssel való fenyegetés czélja ? Az, hogy a társadalom fogalmai szerint bajt jelentsen, mert ez a fenyegetés lényegéhez tartozik; kétségtelen tehát, hogy elrettentő mozzanat van benne. Mihelyt azonban a »jogtalanság« és annak > megszüntetése*, tehát az abstract fogalmak képezik a kiindulási pontot, elvész a büntetés szilárd alapja s oly következtetések állanak elő, melyeket, ha alkalmazni akarjuk, a gyakorlatban folyton módosítani kell. Hisz világos, hogy a büntetés egészen más, ha a törvényhozó szempontjából tekintjük, ki szabványainak általános védelmét tartja szem előtt; más ha a biró helyzetéből szemléljük, kinek csak az egyes individuummal, annak indokaival, hajlamaival stb. van dolga; más, ha a büntetést végrehajtó közeg álláspontjára helyezkedünk, ki a büntetésnek oly tartalmat adhat, melyre a törvényhozónak és. a bírónak alig van valami befolyása. Azért a létező büntetési rendszernek és a benne túlnyomó szabadságbüntetéseknek vizsgálatánál le kellene mondani azon lehetetlen és meddő feladatról, hogy a büntetés absolut, vagy relatív szüksége elvileg megállapittassék. »A bűnös akarat folytonos leigázása a törvény és annak végrehajtói alá« (Willenszwang), az ezen akaratra gyakorolt kényszer, valamint az újabbak lerovási, megtorlási stb. elméletei nem adnak positiv tartalmat a szabadságbüntetésnek, mert nehéz bizonyítani, hogy e czéloknak épen ennyi meg annyi szabadságvesztés felel meg. Az . állami büntető igazság szempontja azonban itt is hangsúlyozva van már szemben a bÖrtönészek egyoldalú javítási követelményeivel. Csakhogy ezzel még kevés van elérve. A szabadságbüntetések osztályozása végtelen nehézségekkel jár. s ma már eldöntöttnek tekinthető, MAGVAR IGAZSÁGÜGY. 1883. XX. 1. 6