Magyar igazságügy, 1883 (10. évfolyam, 19. kötet 1-6. szám - 20. kötet 1-6. szám)

1883/19 / 6. szám - Az örökösödési törvénytervezetről. Harmadik közlemény

AZ ÖRÖKÖSÖDÉSI TÖRVÉNYTERVEZETRŐL 501 A német jogelméletben nincs positiv megállapodás arra nézve, hogy mi az öröklés íöalapja. Ezzel összefüggöleg az ingatagság azon kérdésben is, vájjon a beosztást tekintve a törvényes avagy a végrendeleti öröklés való-e előre: teljes. S ez nagyon természetes. A kiben a római jog kiholt képe dominál s ez a többség : az előre teszi a végrendeleti öröklést. A ki a körülte élő jogérzülethez a való emberek lelkületéhez akar simulni: az megfordítva. Mi ezt ugy fejeznök ki: hogy a római jog egyoldalú befolyása gátolta meg a német iurisprudentiát és legislativát abban, hogy e pont körül a valósághoz hü lehessen.9) °) Az általános ok itten az, hogy a német iurisprudentia elvből mellőz minden jogphilosophiát, a mely a római jog mint positiv alap fölé emelkedjék. Egyesek teszik ugyan, péld. lhering, de az iránytadó kerékvágás nem ez. A jelszót Savigny adta ki, hogy elvizenyősödéstöl óvja e téren a túlságos elmélyedésre s abstractióra amugyis hajló német szellemet. A pandektajogi művek az Örökjog elméletét egészen római alapon adják is elö. A beosztást illetőleg, mint szövegünk mondja, ingadoznak. A törvénykönyvek közöl, az egyéni akaratot mint föalapot az osztrák és a porosz tÖrvkvek tekintik. Utóbbit illetőleg ugyan a dolog nem egészen bizonyos. De van itten jelentékeny részök az észjogi theoriáknak is. Helyteleníti e tÖrvkvek álláspontját és lényegileg a mult czikkünkben (XII. XIII.) kifejtett értelemben nyilatkozik többi közt Unger, Das oester. Erbrecht, 4. § 1. jegyz. — Azon eszmemenetet, a melyet amott az alkotandó magyar törvény elméletéül ajánlottunk, legrokonabban kifejtve Dernburg müvében (Lehrbuch d. preuss Privatr., [188U.] III. köt. 93. §.) olvashatni: Vielverbreitet ist die Auffassung, dass letztlich und der Wurzcl nach im Landrecht gemass naturrechtlichen Theorien nur e i n Gund der Berufung bestehe ; nahmlich der Wille des Erblassers. Nach jener Ansicht ist die Grundlage der Intestaterbfolge einzig die Vermuthung, dass der durch sie Berufne vom Erblasser zur Zeit des Todes als Érbe gewünscht war. Im Sinne des Gesetzes waren alsó die verschiednen Berufungstitel nur aufzufassen als verschiedne Erkenntnissquellen des Willens des Erblassers, da dieser entweder ausdrücklich und besonders ausgesprochen sei oder sich in der Beibehaltung der Intestaterbfolge manifestire. Diese wird hiernach gradezu bezeichnet als ein im voraus für Alle, welche dasselbe nicht ausschliessen, gemachtes Testament. Eine derartige Betrachtungsweise entsprieht weder der historischen Entwicklung, nach würdigt sie die Bedeutung dispositiver Normen richtig, noch stimmt sie überein mit den Grunds'átzen der positiven Gesetzgebung Preussens. Nach der historischen Entwicklung des deutschen Rechts, ist die Verwandtenerbfolge, wie sie das Gesetz feststellt, das Primare. Die gesetzliche Erbfolge enstammt dem allgemeinen Willen; sie ist der Ausdruck der Würdigung der Beziehungen des Erblassers durch das Urtheil der Gesammtheit. Hiermit steht nicht in Widerspruch, dass der Erblasser die Intestaterbfolge durch rechtsgültige Verfügungen ausschliessen kann, Denn es ist etwas Andres, dem Willen des Einzelnen die Kraft zuzugestehen, die allgemeine Norm im gegebnen Fali-