Magyar igazságügy, 1883 (10. évfolyam, 19. kötet 1-6. szám - 20. kötet 1-6. szám)

1883/19 / 1. szám - A közigazgatási bíráskodás szervezéséről Magyarországon

Magyarország e tekintetben még ama középeuropai országokon is túltesz, melyek önke'nyuralmi hagyományokból bontakoztak ki alkotmányos le'tük jelen középszerű vagy csak színleges állapotára. Igaz, hazánkban egy éber szabadsági érzet, a nemzetnek életteljes részvétele a politikai hatalom gyakorlatában, főleg pedig az egyéni szabadságnak hagyományos tisztelete, képesek voltak elfedni az ürt, mely intézményeinkben tátong s egy ideig azon csalékony hitben ringatódzni engedének, mintha ez az ür a szokásjog és történeti hagyománv Íratlan törvénye által mindenkorra be volna toHve. Ámde a kiábrándulás már régen bekövetkezett. A gyakorlati élet kijózanított. Ma már mindazokban, kik a nemzet jogfejlődését szemmel tartják, sőt az állampolgárok legszélesebb rétegeiben is, felébredt a tudat, s egy végzetes hitté szilárdult, hogy ez az Íratlan jog a hatalom kénye szerint létezőnek vagy nem létezőnek tekintetik, hogy a hatálya iránti érzék az új nemzedékben kiveszni készül vagy már ki is veszett, és hogy ennélfogva a magyar állampolgár a közjogi bátorlét és közigazgatási jogvédelem tekintetében mintegy „a levegőben függ." Ez az érzet az, mely a mint Europaszerte történt, úgy hazánkban is, mintegy ösztönszerűleg a közigazgatási bíráskodás eszméjének megragadására hajtja a felriadt közvéleményt. Mert többet kiván, többnek hiányát érzi, mint a közigazgatási bíráskodásnak. De a közigazgatási bíráskodás az egész közjogi szervezetnek mintegy a dereka. Abból mintegy középpontból ágazódnak ki azután e szervezetnek többi, magasabb vagy alárendeltebb jelentőségű tagjai. Hanem azért a közigazgatási bíráskodás még nem a kérdés telje, és közjogi szervezetünk Összes hézagai még ezzel nincsenek betöltve. Midőn tehát a közjogi bi ráskodás ügyében elvi megállapodásokat készülünk a közvélemény és talán a törvényhozási tényezők tájékoztatására kinyilatkoztatni, akkor nézetem szerint nem zárkózhatunk el azon magasabbrendü igények jelzésétől sem, melyek e kérdéssel kapcsolatosak. Ki kellene, nézetem szerint, mintegy vezértételül mondani, vagy helyesebben, a közigazgatási biráskodás kérdésére is elvi kiinduló pontul előrebocsátani, hogy a jogászgyűlés az állampolgárok közjogi természetű és szabadsági jogosítványainak, milyenek p. o. az egyesületi, a gyülekezési jog stb. törvénybeigtatását— a mennyiben ez újabb törvényeinkben még meg nem történt volna — mellőzhetetlen szükségnek vallja. Továbbá, hogy ezen tisztán közjogi természetű jogosítványok védelme s a felettük, mint polgári alapjogok felett támadó viták eldöntése is, az illetékes birói hatalom körébe utaltassék s eze n birói jogvédelem törvénybeli szabályozást nyerjen. Feleslegesnek tartom e tételeket bővebben indokolni. A jogállamnak kategorikus imperativusai azok, melyek e körben nem szorulnak további magyarázatra. Mégis szememre vettetett, hogy én mint valamely osztrák doktor, a közjogi és szabadsági jogosítványoknak törvénybe igtatását sürgetem, mintha nekünk nem lenne egy ezredéves alkotmányunk, mintha nem lenne alkotmányi common la\v-nk, ha az szinte nincsen is statute-okra fejtve. S ez ellenvetésben az én kedvencz eszmém, az én legkedvesebb álmaim nyertek kifejezést. Eszményem