Magyar igazságügy, 1883 (10. évfolyam, 19. kötet 1-6. szám - 20. kötet 1-6. szám)

1883/19 / 2. szám - A büntetőjog és eljárás új látkörei

A BÜNTETŐ JOG ÉS E [JÁRÁS ÚJ LÁTKÖREI 155 hatatlanok; 3. szokásos, megrögzött bűnösök ; 4. szenvedélyből (per passione) és 5. alkalmi bűnösök. Az első osztályba tartozó egyének ellen a közönséges tébolydák ép oly czéltalanok mint a börtönök. Számukra külön büntető tébolydák (manicomi criminali) szükségesek. A félig elmebetegek azok, a kiket Maudsley a zona intermediába soroz, Lombroso s utána mások „mattoidi" névvel jelölnek, s ezekre vonatkozólag helyesen jegyzi meg szerzőnk, hogy a természetben valósággal nem léteznek azon szoros határozott különbségek, melyeket a nyelv használni kénytelen; a határozottan egészséges s a határozottan elmebeteg ember között van egy többé-kevésbbé határozatlan átmeneti stádium. A második osztályba tartozók azok, a kikben a büntető anthropologia által kiderített sajátszerű ismérvek tulajdonképen észleltetnek. Ilyen volt azon 24—25 éves fiatal ember, kinek ügyében ez évben a lőcsei kir. törvényszék előtt mint közvádló eljártam. A rendes méreteket nem volt módomban rajta eszközölhetni, de azon somaticus ismérvek, a melyek szabad szemmel is észlelhetők^ oly praegnansak s kifejezettek voltak, hogy ez irányban kétség fenn nem forog. Ezen esetben is bebizonyult azon észlelet, hogy a rendestől s a törvényhozó által feltételezettől mennyire eltérő felfogással, fogalmakkal birnak e szerencsétlenek a bűntett és büntetés felöl Világosan mutatja ezt vallomása. Tizenhatodik éve óta tán alig néhány hónapig volt szabad lábon, egymást érték a lopás miatti büntetések. Alig néhány napja, hogy utolsó 3 évi büntetését a munkácsi fegyintézetben kiállotta s egymásután 3 lopást követett el. Elfogatásakor az utolsó lopásból eredő tárgyak egy részének birtokában találtatott s ez volt az összes bizonyiték. A lopások egyikét sem tagadta. „Mind a három lopást — igy mondá — én követtem el; bezárnak; tudom, nem bánom. De mihelyt kieresztenek, ismét lopni fogok; mert vagyonom, a melyből megélhetnék, nincs és dolgozni nem tudok." Pedig munkaképességéhez kétely sem fért. A büntetés szerzőnk szerint ily esetekben mit sem használ s a törvényhozó, szemet hunyván a mindennapi tapasztalat előtt, büntetés alkalmazása által csak makacsul folytatja a tettes által semmibe sem vett büntetések és a folyton ismételt büntettek közti hasztalan s hozzá még költséges versenyt. Hogy ezen, mindenesetre botrányos látvány elkerültessék, de a társadalom hathatós védelme érdekében is, ily egyének ellen, csak egy czélravezetö eszköz létezik: „a javithatlanok intézete." Szerző ez alkalomból felveti a halálbüntetés kérdését és határozottan a halálbüntetés ellen nyilatkozik. Jogossága, valamint az, hogy megfelel a természeti törvényeknek s azon „mesterséges ki-