Magyar igazságügy, 1883 (10. évfolyam, 19. kötet 1-6. szám - 20. kötet 1-6. szám)

1883/20 / 6. szám - Az okirathamisítás kérdéséhez. Második, befejező közlemény

138 DR. HEIL FAUSZTIN szetükben fekvő hiánynál, az actualis veszély absolut távolléténél fogva, kísérletként még akkor sem büntethetők, ha a tettes beismerésével igazoltatnék, hogy bűntettre irányultak. Relatív vagy feltételes értelemben vett előkészületi cselekmények «llenben azok, a melyekben a tettes bizonyos adott szándékával szemben igenis meg volna a bűntett véghezvitele megkezdésének jellege, s actualis veszély kezdetét képeznék, de a melyek az »kétségtelenség« hiányánál fogva nagyobbrészt előkészítő cselekmények s büntetlenül hagyandók, mert nem kétségtelenül bűntettre irányultak. Minthogy pedig csakis ezen oknál fogva mondatnak előkészítő cselekményeknek, ebből logicai szükségszerűséggel következik, hogy ha az őket kisérő materialis körülmények kétségtelenné teszik, hogy meghatározott bűntettre irányultak, akkor tévedés nélkül büntethetők kisérletkint, mert a véghezviteli cselekmény jellegével bírnak s actualis veszélyt képeznek. És ha a kísérlet ezen elmélete btkvünk álláspontjával összeegyeztethető (a minek bővebb fejtegetése ide nem tartozván, csak annyit jegyzek meg, hogy nézetem szerint igenis összeegyeztethető), akkor a kérdés ez értelemben döntendő el, a concret körülményeknek kellő tekintetbe vételével. S ezt különösen kell hangsúlyoznom, mert a magában kétértelmű, kétséges irányú cselekmény a bűntettre való kétségtelen iránylat jellegéi a merő lehetőség vagy valószínűség, sőt pusztán a tettes beismerése által még nem nyerheti; ily jellegű cselekmény nélkül pedig kísérlet nincs. És ha az objectiv irány túlzásának s a társadalmi biztonság Charybdisének tekintem azon követelést, hogy a kísérletnek minősíthető cselekménynél a bűntettre való irányulat jellege feltétlenül s kizárólag magából az illető cselekményből, elvontan tekintve tűnjék ki s nyerjen kétségtelen kifejezést: úgy a subjectivismus Scyllájába ütköznék azon felfogás, mely a magában kétértelmű cselekményt a bűntettre való irányulat jellegével akarná felruházni az által, hogy nem a kisérő concret körülményeket s tényleges positiv adatokat — tehát az érzéki világba eső tényeket, — hanem az ember belvilágába tartozó külső tényekben nem objectivizálódott szándékot kutatná. Azonban mindaz, a mit itt a hamisítvány készítéséről mondottunk, csak azon esetben és addig áll, hogy és a mig az okirat a hamisító birtokában és tulajdonában van. Képzeljük azon esetet, hogy adósomnak sikerül távollétemben hozzáférni a szenvedőleg • őt illető kötelezvényhez, s azt a maga előnyére, p. o. az összegben, meghamisítja; vagy tegyük fel, hogy a letéteményes követ el hamisítást a nála letéteményezett okiraton. Carrara különösen refiectál ezen esetre s már befejezett okirathamisitást lát benne. Az ő indokai bennünket positiv törvényünk szempontjából nem érdekelhetnek, mert ő az okirathamisitás mint vagyon elleni bűntett fogalmából indul ki. De felfogását btkvünk szerint is helyesnek tartom,