Magyar igazságügy, 1882 (9. évfolyam, 17. kötet 1-6. szám - 18. kötet 1-6. szám)

1882/18 / 3. szám - A jogos védelem. Ötödik közlemény

SZEMLE 267 szerint nem büntetendő cselekményt, végez. — De époly kevésbé büntethető a rab cselekménye akkor, ha a kiszabadulást mint czélt, a felbujtást pedig mint eszközt fogjuk fel. Nem mondhatni, hogy a nem tilos czélra használt eszköz büntetendő. Büntetendő eset forogna fenn, ha pl. a hivatalnok vesztegetését alkalmazná, mert ez delictum proprium. De nem igy áll a dolog, ha a cselekmény a felbujtó szempontjából a törvény szerint közömbös. Itt nem lehet szó a cselekményt irányozó szándék (dolus speciális) egyenlőségéről, tehát a tényállás azonosságáról sem. A Reichsgericht második döntvénye ugyanezen szempontokból ítélendő meg. Igaz ugyan, hogy a bűnpártolásnál való segítés nem jelentkezik ugyanazon értelemben Önbünpártolásnak, mint a segités segítése pusztán az illető bűncselekményre való közreműködésnek. Mert „a segités segítése", mint külön elkövetési mód, a törvény szerint nem létezik; de lehet szólani a delictum sui generis-t képező bűnpártolás segítéséről. Azonban eltekintve ezen alaki állásponttól, a fökérdés az: mire volt az akarat irányozva, midőn az elitélt, a végből, hogy magát a büntetés elöl elvonja, valakit segítségre birt reá ? A büntető törvény ellen ezen esetben a látszólagos felbujtó vagy segéd nem véthet; mert ha a törvény 257. §-a szerint kétségtelen, hogy a bűncselekmény tettese vagy részese e cselekményre nézve nem lehet a bűnpártolás tettese, mivel ez csak más javára való tevékenység által lehetséges, akkor ily körülmények között büntetendő felbujtásról vagy segítségről sem lehet szó, az egyén akarata kizárólag a saját maga pártolására levén irányozva. Második helyen „Die Entschadigung für unschuldig erlittene Untersuchungshaft und Strafhaft" czím alatt Schwarzetól van értekezés. A Rosen és Jaques osztrák képviselők részéről a Reichsrathban előterjesztett ismert indítvány újból napirendre hozta a kérdést, melynek történeti előzményeit szerző futólag recapitulálja. A német jogászgyülés ismételve foglalkozott a dologgal (1873., 1874., 1876.), de határozat csak a legutóbb nevezett gyűlésen jött létre, mikor Stenglein és Jaques következő indítványa fogadtatott el: „Felmentés vagy a vád visszavonása esetén az elszenvedett vizsgálati fogságért megfelelő kártalanítás adassék, kivéve ha a vizsgálati fogságot vagy annak meghosszabbítását vádlottnak az eljárás közbeni vétkessége okozta". A törvényhozási előzmények közül említendők : a würtembergi bűnvádi eljárás 48t. szakaszának 2. pontja: „A vádlottnak, kinek ártatlansága kiderül, kára, a mennyiben nem saját vétkéből ered, az állampénztár által megtérítendő, fentartatván a vétkes elleni visszkereset". Szóba került a kérdés a bűnvádi eljárás tárgyalása alkalmával a német birodalmi gyűlés igazságügyi bizottságában is, de az erre vonatkozó indítvány, mert az ügy a bűnvádi eljárás keretében el nem intézhető, nem fogadtatott el. Szerző két nézetet különböztet meg. Az első a vádlott felmentéséből származtatja az elszenvedett vizsgálati fogságért való állami kötelmet; a másik nézet tagadja az állam kötelezettségét, és csak méltányosságból, meghatározott esetekben látja helyét a kártalanításnak. A gyakorlati eredményben azonban a két felfogás nagyon közel áll egymáshoz, mert az első nézet pártolói is elég messze mennek a vádlott processuális vétkes-