Magyar igazságügy, 1882 (9. évfolyam, 17. kötet 1-6. szám - 18. kötet 1-6. szám)

1882/18 / 3. szám - A jogos védelem. Ötödik közlemény

268 SZEMLE ségének beszámításánál, a méltányossági szempont hivei pedig- szintén befolyást engednek e vétkességnek. A külömbség tehát inkább elvi. Teljes nézetegység uralkodik arra nézve, hogy a kártalanítás összegének megállapítása a birói belátásra bízandó; de arra nézve, hogy csupán az anyagi kár téritendö-e meg vagy több is adandó-e, már eltérnek a vélemények. Szerző tagadja az állam kötelezettségét, s csakis anyagi kártérítésnek látja helyét a vizsgálati fogságért azon esetben, ha kiderül, hogy vádlott az illető cselekményt nem követte el, vagy ellenében a gyanú teljesen eloszlott vagy a cselekmény nem büntetendő. Szerző mellőzi azon esetet, midőn a fogság törvénytelenül alkalmaztatik, mert erre nézve a törvény már megállapítja az illető közeg bűnügyi és magánjogi felelősségét (német btk. 341. §), melynél a vádlott elitéltetése vagy felmentése nem játszik szerepet. Mellőzi a vizsgálati fogságnak a büntetésbe való beszámítását is; mert nem fogadhatja el azok nézetét, kik ugy okoskodnak, hogy, ha elitéltetés esetén az ártatlanul szenvedett vizsgálati fogság beszámittatik, — felmentés esetére kártérítési kötelezettség áll elő. A német törvény és gyakorlat e beszámítást inkább conpensatioképen fogja fel, s miután kivált a német btk. (60. §.> azt teljesen a biró arbitriumára bízza: e rendelkezésből a felmentés esetére való kártérítési igény nem származtatható. Némelyek azt állították^ hogy az ártatlanul szenvedett vizsgálati fogságérti kár meg nem térítése az inquisitorius elv kifolyása. E rendszer mellett ugyanis a vizsgálati fogság némileg büntetés is a vádlott tagadása vagy makacsságáért; de szerző ezzel szemben kiemeli, hogy a törvény, mely a vádelven alapul,, e szempontot elejtette s most a vizsgálati fogság csak biztosítási intézkedés, melyet pl. összejátszás veszélyénél semmi más nem pótolhat. Szerinte a kártérítés kérdése a bűnvádi rendszertől egészen független. Ép oly kevés befolyást enged szerző e kérdés eldöntésénél bizonyos általános jogszabályoknak, melyekre némely irók hivatkoznak, mint: casus nocet dominó, qui jure suo utitur neminem laedit stb.; mert nem is tekintve tisztán civilisticus tartalmukat, azok általánosságuknál fogva mitsem bizonyítanak. Nem ismeri el az expropriatio hasonlatosságát sem, s nem talál analógiát az esküdteknek, tanuknak stb. engedélyezett kártérítésben, melyre nézve egyébkép az állam kötelezettsége még vitás. Végre nem tulajdonit súlyt azon érvnek sem, hogy a kártérítési kötelezettség fékezni fogja az államközegek túlbuzgóságát, mert e hatás kétélű lehet, a mennyiben az ebbeli félelemből néha a jogos letartóztatás is abban maradhat. A mi a kártérítés c z é 1 j á t illeti, az lehet vagy becsületbizonyitvány (Ehrenerklarung) vagy anyagi veszteségek kipótlása, vagy mindkettő-. A mi a becsületet illeti, azzal a pénzbeli megtérítés nem egyenértékű -r csak közvetve felelhet meg e czélnak, a mennyiben ugyanis nem adatnék, ha sérelem nem történt volna és a fogság vádlott hibájából esett volna meg. Az anyagi veszteség kipótlása a gazdagnál és a csavargónál époly illusorius, mint a napszámosnál, ki épen annyit keres, a mennyi életfentartására szükséges. Az ide vágó törvényes intézkedésnél tehát elegendő annyit mondani, hogy megtérittetik „a vizsgálati fogság által szenvedett