Magyar igazságügy, 1882 (9. évfolyam, 17. kötet 1-6. szám - 18. kötet 1-6. szám)

1882/18 / 3. szám - A jogos védelem. Ötödik közlemény

266 SZEMLE bűntettre nézve nem lehet a bűnpártolás tettese, nem következik, hogy a bűnpártolás tettesének felbujtója vagy segitöje nem lehet. Az alsó bíróság ugy okoskodik, hogy valamint a segítség segítése maga is segítés ugy a bűnpártolás segítése is segítés. De ezen egyenlősítés csak akkor volna elfogadható, ha a bűnpártolás is részességet állapitana meg. A német btkazonban nem e felfogásból indul ki, mi már abból is kitűnik, hogy a bűnpártolást nem az általános részben tárgyalja, hanem külön bűncselekményképen a különös részben. A tett tehát nem foglalható a 49. §. alá, s csak azon egyetlen esetben minősíthető részességnek, ha a törvény 257. §-ának 3. bekezdése értelmében (ha a bűnpártolás a cselekmény elkövetése előtt igértetett) a segítség esete forog fenn. A pártoló tette, a pártokra nézve idegen cselekmény, melyben részes lehet. Utaltatik egyébkép a Reichsgericht fent közölt első e nemű határozatára. Szerző e döntvényeket megtámadja s azokat a törvény akaratával és ratiójával ellenkezőknek tartja. A mi az első esetet illeti, Herzog szerint a törvény 120. §-ában négy elv foglaltatik: 1. a rabot kiszabadítani nem szabad, 2. a rabot szökésében segíteni tilos, 3. a kísérlet is büntetendő, s végre mint következtetés : 4. az önmegszabaditás azonban indifferens, büntetlen cselekmény. A Reichsgericht okoskodása ugyan csak a felbujtót tartja szem előtt; de szerző vizsgálja: miképen állana a dolog, ha a részesség más esete, a segítés, forogna fenn ? Például, A. a fogházban letartott B.-nek, ki szökésre nem is gondolt, szándékosan kinyitja a zárka ajtaját és szóval vagy félre nem érthető jelekkel felhívja, hogy használja az alkalmat, mit utóbbi meg is tesz. Világos, hogy ez esetben A. szándékosan kiszabadította B.-t, segítségről nem lehet szó, mert nem a fogoly volt a kezdeményező. De ahhoz, hogy A. cselekménye befejezett delictum legyen, szükséges volt, hogy A. tényleg meg is szökjék. Miután pedig A.„ mint fogoly, a 120. §. szerint tettestárs nem lehet: öt a kérdéses cselekménynél B. segédének kellene minősíteni s a 49. §. szerint büntetni. Gyakorlatilag tehát az jönne ki, hogy a fogoly büntetlen marad, ha pl. erőszakkal vagy fondorlattal szabadítja ki magát, de büntetettni fog, ha aránylag menthetőbb módot használ. A törvény szellemének flagrans sértése nélkül tehát a felhozott esetet nem fogjuk segítségnek construálhatni. De elvileg a felbujtással sincs másképen a dolog; erről sem lehet szó, mert a törvény 48. és 49. §-ainak a 120. §-hoz való viszonya egészen egyenlőElutasítandó különösen azon felfogás, mintha a felbujtás azon okból, mert e tevékenység a tettes ellen is irányul, szigorúbb tekintett alá esnék, mint a részesség többi esetei. Szerző hosszabban fejtegeti egyrészt a felbujtás, másrészt a csábítás, a rávétel fogalmait és kimutatja, hogy a felbujtó felelősségre vonása törvényszerint csak a tettes cselekménye szempontjából történik és hogy a tettes személyére való káros behatás által elkövetett cselekményeket a törvény inkább az utóbbi kifejezésekkel jelöli meg. A mi a concret eset úgynevezett felbujtóját illeti, ugy ennek akarata csak saját megszabadításra, tehát megengedett cselekményre irányul, vagyis nincs bűnös akarata. A cselekmények czélja sem azonos, mert a kiszabadító más szabadítását, tehát a 120. § szerint büntetendő cselekményt, követ el, míg a fogoly Önszabaditást, tehát a 120. §