Magyar igazságügy, 1880 (7. évfolyam, 13. kötet 1-6. szám - 14. kötet 1-6. szám)

1880/13 / 1. szám - A köteles rész. (A m. tud. akadémia által jutalmazott pályamű). Bevezetés

22 hogy ha épen nem, vagy nagyritkán adja magát elő valahol a törvényes öröklés rendét másitó végintézkedés, az egész kérdés elesik, mert hiszen a szabály jogi védelemre nem szorui De épen ezért eleitől fogva küzködik is azon nehézségekkel, melyek a jogot legjava részében, csak a védelem, a sanctió kérdésében érik. Legelső már maga annak latolgatása is, vájjon átalán kell-e ezen védelem, — második s nagyobb meg az, mely abból ered, hogy a kérdést a már megzökkent családi élet idézvén fel, olyan térre kénytelenül vele a jogi gondolkozás,, hol nem jogviszonyt construálnia, nem is a jogban megtévedt vagy megromlott érzület felett bíráskodnia, hanem érzelmek felett kell igazságot látnia. Ezen utóbbi nehézség világossága kedvéért ide szakasztok két esetet, egyiket a jog egyéb részéből, másikát a vérek jogából. Igazságért esedez valaki, a miért a jószág, mit vágóra jó drágán vett, hízásából egyszerre lelohadt, nyilván mert a vásárra gonoszul felfujatták. Tanú a tegnapi vásárról, tanú a mai napról s ime e külsőségeken mily könnyen elérni a tényállást, meglátni igazságát is. Ám jöjjön panaszra a fiu, a miért atyja jobbik házát nem neki, hanem — más anyától való — öcscsének szánta. Ebben lásson igazságot a jogérzület, úgyr hogy ne törvény, ne szokás kölcsöne légyen. Megbecsülve a jobbik ház, meg a roszabbik, kitűnik, hogy ez tizedrész annyit sem ér, ime nyilt szava a végrendeletnek, de mindezen még az igazságérzete számot vetni nem bir, hanem feléje törekszik az intézkedés rugóinak, s nem érzi nyitját ügyének,, mig a család egész életének világa szeme előtt föl nem tárul. Elő kerülnek az ösmerősök, a végrendeleti tanuk, de az intézkedés okának hozzája sejteni alig mernek. Ime a vallomás: egyik egy ízben jelen volt s értette, hogy panaszló széledt kedvében olyasmit ejtett, hogy nagyon sürgetteti egy némelyikkel a becsület az esketést, holott hátha tán nem is övé, — min apja szint váltott, de szót sem szólt, úgy látszik második házasságára értette. A másik ösmerös beszélt az apa jó emberével, ki ám szintén elhalt, ezzel négyszem közt olyasmit értetett az apa, hogy nagyobbik fia meg a felesége . . . de az öreg úr kevés szavú volt, s ezt is csakhamar elharapta. Különben békén voltak apa fiu éveken át, soha viszálkodásuk még csak a szomszédság sem sejthette. — Ez egy-két