Magyar igazságügy, 1880 (7. évfolyam, 13. kötet 1-6. szám - 14. kötet 1-6. szám)
1880/13 / 1. szám - Közjegyzőség. Lehet-e, szabad-e a közjegyzői okiratot a mai napról datálni, ha a jogügylet tegnap köttetett, de az okirat szerkesztése, kiállítása s így annak aláírása és az idő előhaladottságánál fogva tegnap már lehetetlen volt?
119 Ezen ítélet ellen a kir. ügyész, majd a kamaraügyész felebbezést használván : a legfőbb ítélőszék 1879. évi június 6-án 260. sz. a. következő Ítéletet hozott: A szabadkai ^ügyvédi kamara fegyelmi bíróságának határozata, ne^yesebben Ítélete, a vétkességre nézve helybenhagyatik és büntetésül vádlott a kamara pénztárába 15 nap alatt különbeni végrehajtás terhe mellett fizetendő 50 frtnyi birságban marasztaltatik. Indokok: Annak előrebocsátásával, miszerint végtárgyalás után a vád felett az 1874 : XXXIV. t. cz. 93. §-a értelmében Ítélet hozandó, az első bíróság határozata, helyesebben ítélte a vétkesség kérdésére vonatkozólag indokolásánál fogva volt helybenhagyandó. A büntetésre nézve azonban vádlott ellen az ügyész által indítványozott birság volt alkalmazandó, mert a vád alapjául szolgáló levelekben vádlott ügyvéd a mellett, hogy az ügyvédi állás tekintélyét és becsületét sérti : egy bírósági hivatalnokot is gyanúba hoz és ezen tette semmiféle mentegetést nem tür". A legfőbb ítélőszék ezen Ítélete 1879. június 17-én iktattatott a kamaránál. Negyedfél hónap múlva vagyis szept. 30-án azután az a határozat hozatott, hogy „az ítélet az érdekletekkel közöltetni rendeltetik." Lehetőleg terjedelmesen közöltük a fentebbi esetet, hogy az ügyvédi kar minden jóravaló tagja és barátja ítéletet képezhessen magának s commentálhassa a dolgot, melyet mi sem habozunk botrányna k nevezni. Élénken illustrálja állapotainkat, és bizonyítja, mennyire igaz az, a mit folyóiratunk ügyvédi rovatvezetője, dr. Tauszig János évek óta hirdet, t. i., hogy a kar regeneratiójának belülről kell megindulnia. A míg az autonóm testület maga megtűr kebelében oly egyéneket, mint K. J. ur, addig a kar tekintélyéről és virágzásáról hiában álmodozunk. A dologban az a legsajnálatosabb, hogy a fegyelmi bíróság nem emelkedett a gentlemanlike gondolkozás azon magaslatára, mely K. J. ur tettét a kellő néven megnevezte, öt azért illően lakoltatta volna. Midőn több évvel ezelőtt egy bécsi ügyvéd hasonló üzelmekre vállalkozott, a megbotránkozás egy felkiáltása volt hallható nem csak az ügyvédség körében, de a közönségben és a napi sajtóban is. Hogy az illető tovább ügyvéd nem maradhat, oly magától értetődő dolognak vétetett, hogy a bűnös Önkénytes leköszonés által volt kénytelen a fenyegető procedúrának elejét venni. Mily qualifikálhatatlanul alacsonynak tűnik fel ezzel szemben a szabadkai kamara eljárása, mely az ügyet éveken át czepeli, magára zúdítja a legfőbb Ítélőszék roszalását, a dolgot előbb rendbüntetéssel akarja elütni, s végre is oly büntetést mér ki, melyet a törvényhozó bizonyára csak a minimalis rendellenességekre képzelt alkalmazandónak. Őszintén szólva, a legfőbb ítélőszék Ítélete sem valami nagyon megnyugtató. A szabadkai urakat jó lett volna megtanítani, mit vár tőlük az igaszságszolgáltatás; s hogy az általuk felhozott „enyhítő" körülmények (az ügyvéd fiatal kora) a legfelületesebb kritikát sem viseltetik el.
