Magyar igazságügy, 1874 (1. évfolyam, 1. kötet 1-5. szám - 2. kötet 1-6. szám)

1874/1 / 4. szám - A hivatalos hatalom jogszerüségéről. Nyílt levél Dr. Dárday Sándor úrhoz

256 „Meg II. Károly alatt (lfi60—1685), mondja a britt historikus, azt álhtotcák az anglikán egyház leghíresebb doktorai, hogy a_ törvények és szerződések bármily megszegése, a kegyetlenkedés, zsarolás és kicsapongás bármely foka nem jogosítja fel a népet arra, hogy törvényes királya ellen eröszakot használjon. . . . Felhozták, hogy Nero volt Roma ura, midőn Pál apostol azt tanította, hogy a felsőbbségnek engedelmeskedni kell. . . Sok író csodálkozott azon, mikép követhették Anglia fenkölt lelkű lovagjai ezen szolgai tant. A dolog nyitja abban rejlik, hogy az^ angol aristokratia előtt ezen tan ugy tünt íel, mely szabadságával leginkább összeegyeztethető volt. ... A respublika uralma alatt a royalista kénytelen volt kegyetlenkedést és gyalázatot tűrni, melyet a legitim kormány restauratioja után megboszulhatott. Képzeletében a lázadás együtt járt a megalázással és gyalázattal, a monarchikus hatalom szabadsággal és uralommal. Azt nem tudta elképzelni, hogy jöhet oly idő, midőn a király, a Stuart ház utódja, a papság és gentry leghívebb embereit nagyobb kegyetlenséggel fogja üldözni, mint a törvénytelen parlament, mint a protektor." II. Jakab (1685—1688) alatt ezen idő bekövetkezett és a kik előbb az ellenszegülést annyira kárhoztatták, a konservativ toryk is meggyőződtek az ellenszegülés jogosultságáról a szenvedések alatt, „A mig azt akarták bizonyítani, mondja Macaulay, hogy a presbyterianusok és independensek nem zúgolódhatnak az ellen, hogy jószágaik elszedetnek és ők börtönökbe hurczoltatnak, addig czáfolhatlannak tartották, hogy a hatalom elleni ellenszegülés nincs megengedve, de azonnal kételyek támadtak ezen tan iránt, midőn arról volt szó, hogy anglikán püspökök népesitsék meg a tömlöczöket, hogy anglikán kollégiumoktól szedessenek el a birtokok." . . . Előbb azt állították a toryk, hogy ha lehetséges volna oly világos és határozott szabályt felállítani, mely megtiltaná az embereknek, hogy Trajan ellen felkeljenek, de megengedné, hogy Caligula ellen fellázadjanak, ezen szabály rendkívül jótékonyan hatna; azonban ily szabályt soha sem lehetett alkotni és soha ily szabályt alkotni nem is fog sikerülni. De ezen kételyek iránt is megnyugodtak az angol toryk. A megváltozott gondolatmenelot igy vázolja történetírónk: „Igaz, hogy teljességgel lehetetlen a jogos és jogtalan ellenszegülés határvonalait pontosan meghatározni, de ennek oka a jog és jogtalanság természetében rejlik, és az ethíka minden részében észlelhető. A jó cselekmény nem különbözik oly kétségtelen jelek által a rosztól, mint egy hatszög a négyszegtöl; létezik oly határ, a holabün és erény összefolyik. Ki tudná a bátorság és vakmerőség, az okosság és gyávaság, a takarékosság és kapzsiság, a bőkezűség és tékozlás közötti határvonalt pontosan megjelölni? Ki tudná megmondani, mily határig gyakoroljuk a megbocsátást azok iránt, kik megsértettek és mikor lesz a megbocsátásból káros gyengeség ? Melyik kasuista, melyik törvényhozó tudta valaha az Önvédelem határait pontosan meghatározni ? .... Kétségtelenül sajnálni lehet, hogy a szavak természete és a dolgok természete a szabatos törvényhozásnak útjában áll és bizonyos az is, hogy sok jogtalanság követtetik el, midőn az emberek saját ügyökben bíráskodnak és itélctöket legott végrehajtják. De ki fogná ezen indokból az önvédelmet megtiltani ? A népnek azon joga, hogy a gonosz kormánynak ellcntszegüljön, legközelebb áll az egyén önvédelmi jogával. Mindkét esetben megkívántatik, hogy a veszély súlyos, hogy minden rendes és békés eszköz felhasználtatott legyen, mielőtt a megtámadott fél a legvégsőbb eszközhöz nyul,