Magánjogi kodifikációnk, 1902 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 6. szám - Épületjog. Tervezet 785-798. §§ [1. r.]

MAGÁNJOGI KOÜIFIKÁCZIÓNK. 3 lyos rendelkezése helyett a szászországi ptk. 1840. §-ának mintája: »Rücksichtlich der an Kindesstatt Angenommenen tritt die Unterhaltspflicht der leiblichen Eltem und Voreltern nur ein, wenn der Annehmende gestorhen oder unvermögend ist...«, sokkal megfelelőbb lenne. 255. §. Ez a §. felesleges, mert rendelkezése benne foglaltatik már a 217. jí-ban, amennyiben ott ki van mondva, hogy a királyi kegyelemmel történt törvényesités joghatálya az atya rokonaira nem terjed ki, amiből önként következik, hogy az atyának elődei az ily gyermeket nem is kötelesek eltartani. De ellenmondásban íátszik lenni a §. a 353. §. első bekezdésének rendelkezésével, mely szerint a törvénytelen gyermek eltartásának kötelezettsége át háramlik az atya örököseire. Azt nem tehetem fel, hogy a Tervezet a törvényesített törvénytelen gyermekkel szemben mostohább akart volna lenni, mint a törvénytelen állapotban megmaradt gyermekkel szemben. Ha tehát a törvényesítő atya előde az atyának örököse is, az eltartás kötelezettsége mégis kell, hogy reászálljon. 256. §. A 256. $ első bekezdésének első mondata sokkal rövidebb és világosabb lenne ily alakban: Ha az eltartásra kötelezett a 250. § értelmében mentes, az eltartás kötelezettsége a sorban utána következőre hárul. A második bekezdésnek e tételéből: »Ha az eltartásra kötelezett a belföldön épen nem vagy csak nehezen volna kötelezettségének teljesítésére szorítható*; — e rész: „épen nem vagy csak nehezen" kihagyandó. Kitől függjön annak megállapítása, hogy fenforog-e a „nehezen helyzete ? Ennek sok fokozata lehet, ami bizonytalanságot teremtene, minélfogva ez az eshetőség mellőzendő 257. §. E §. első bekezdésének első részében a házastárs előzi meg az ivadékot és elődöt, a másodikban pedig az ivadék és előd megelőzi a házastársat. Ez annyiban hibás, hogy az utóbbi esetben nem megelőzésről lehet szó, hanem arról, hogy ez esetben az eltartás kötelezettsége az ivadékra, illetve az elődre megy át. 258. §. Ez a javítani akar a mintául használt német ptk. 1609. §-án, amit azonban nem ért el. Míg ugyanis az utóbbi az eltartásra jogosult ivadékok közül első sorba helyezi azokat, kiket a törvényes öröklés illetne meg, — a Tervezet ezt kibővíti, illetve oda módosítja, hogy „az ivadékok közül a kiskornak, ha nem is illetné meg őket a törvényes örökösödés, megelőzik a nagykorúakat". Hogy ez nem helyes, azt nemcsak az elvi következetesség igazolja, hanem az is. hogy igazságtalanságra vezethet, mint ezt egy gyakorlati eshetőséggel lehet kimutatni. Tegyük fel, hogy valakinek van egy nyomorba jutott nagykorú fia s ennek egy kiskorú gyermeke; a Tervezet szerint az előd nem a fiát, hanem az unokáját lenne köteles eltartani, ami, kivált ha az unoka 1—2 éves, alig kerülne valamibe, míg ennek atyja (a kötelezettnek a fia) éhen veszhetne el. 260. §. Ha a törvény kötelezettségről szól, annak mérvét nem szabad fokozás által bizonytalanná tenni. De nincs is semmi ok sem arra, hogy a törvény a „szükséges tartást" ugy állapítsa meg: »csak ahhoz van joga, hogy a legszükségesebbel tartsák el«; tehát kenyérrel és vízzel és uraságoktól levetett ruhával? (1. a 102. §-t is). 262. §. Az egész szakasz egyetlen hosszú periódusból áll, ami nehézkessé teszi. 263. §. Erre a §-ra is ráillik a megelező §-hoz tett észrevétel. 266. §. Alig helyeselhetőleg változtatta meg ez a § a német ptk. 1613. §-át. A Tervezet ugyanis a múltra nézve csak attól az időponttól kezdve engedi meg az eltartáshoz való jog érvényesítését, a melyben a jogosult a kötelezettet az eltartási kötelezettség teljesítésére felszántotta. Már pedig a legtöbb esetben a felszólítás nem történik az esedékesség (a lejárat) napján; a jogosult kíméletből is vár, mig a kötelezett a szolgáltatást teljesiti s csak. a mikor már komolyan kell venni a dolgot, szólítja fel a teljesítésre. A Tervezet szerint arra az időre, mely a lejárattól a felszólításig eltelt, nem követelhetne semmit; a mi nemcsak igazságtalan, de talán nincs is a Tervezet szándékában sem. Helyesebbnek látszik tehát a német törvény álláspontja, mely szerint a múltra nézve a követelés arra az időpontra vonatkozhatik vissza, melyben a kötelezett késedelmes lelt. 268. §. A német ptk. 1015. §-a jóval világosabban fejezi ki, hogy az eltartásra való igény a jogosult vagy kötelezett halálával megszűnik s az elhalálozást követő időre csak oly szolgáltatás követelhető, mely különben anticipando teljesítendő s a halál napján már esedékessé lett. Dr. Haller Károly min tanácsos, kolozsvári egyetemi tanár. Épületjog. (Tervezet 785—798. §§.) 1. Ha nézzük az »épületjog« uj elnevezése, alatt a Tervezet 785. s kv. §-aiban szabályozott jogi intézmény ezen fogalommeghatározását : »az épületjog az ingatlan dolgot akként terheli, hogy annak, akinek javára a terhelés történt, az ingatlan felszínén vagy felszíne alatt építménye lehessen; az épületjog átruházható és átörökíthető,« — azt találjuk, hogy az lényegileg nem egyéb, mint a rómíii jog szerinti superficies: mint a képzeleten alapuló azon jog, melynél fogva valakinek egy másiknak telkén egy épülete vagy egyéb építménye van. Ez pedig a római jog szerint lehetetlen lévén, mert az építménynek nincsen különálló jogi existenliája, a superficies egy jus in re aliena, melynél fogva azonban a jogosult korlátlanul használhatja annak tárgyát, az építményt, korlátlanul rendelkezhetik vele; a superficiarius e jogát inter vivos és mortis causa másokra ruházhatja át, azt elzálogithatja és szolgalmakkal megterhelheti, mig ellenben ezen jog terheit is viseli és az ingatlant jó karban tartani köteles. Ezen jog átruházás, örökre vagy legalább non ad modicum tempusra kötött szerződés, bírói ítélet és elbirtoklás alapján szerezhető meg és megszűnésének nemei: a felbontó feltétel vagy az idő beállta, melyhez kötve volt, az elfogadott felmondás, elévülés és elbirtoklás, eljátszás, deterioralio, a solarium megfizetésének három évi elmulasztása és a szabályszerű eladás. A praetor a superficiariusban egy quasi-tulajdonost látván, kit idegen tulajdon gyakorlása — domínium utile — illet, neki a joga érvényesítése végett a tulajdon analógiája szerint egy utilis rei petitiot, utilis actio confessoriát, utilis servitutis petitiot, és utilis actio negatoriát adott: — s ez alapon az eredeti haszonbérletből dologi jog fejlődött ki és a contractus superficiarius contractus sui generis lett. A superficiest megtaláljuk a modern magánjogok terén is, különböző construálásokban. Az ausztriai jogászok azt »Bodenzinsrechtnek,« a német jogászok majd »Bau- und Kellerrechtnek,« majd »Stock\verkrechtnek* vagy »Stock\verksupeiTiciesnek« és legutóbbi időben »Erbbaurechtnek,« mig a belga jogászok »droit de superficie«-nek nevezik. Nálunk, hol az ausztriai általános polgári törvénykönyv az ország némely részében még érvényben van, ezen törvénykönyv hatása alatt a »Bodenzinsrecht« honosult meg. Tekintélyes hangok vitatták, hogy a superficies nálunk előfordult és "azt állították, hogy arra szükség nincs. Annak igazolására, hogy ezen institutio a népünk jogi életében testesítve előfordult és jelenleg is előfordul, utalok az 1848. év előtt földes uri jogon alapított majorsági zsellértelkekre, taksás házakra, városokban és falvakban előforduló czigánytelkekre, melyek egész város- és falurészeket tesznek, fürdőés nyaralóhelyeken magánosok által községi vagyont képező területekre épített villákra, Sopron és Fiume városokban és azok területén előforduló úgynevezett félgazdaságokra, a gyakran előforduló emeletjog czimén már meglevő épületre épített emelet, további emelet, vagy egyes épületrészekre, a budai és más alagutakra, idegen területen felállított emlékekre, hidakra, vizi, gőz- és szélmalmokra, a budapesti villamos vasútra és vízvezetékre, a Budapest város területére épített uj országházra, az idegen teriiletekre épített gazdasági épületekre, raktárakra, gépházakra, pinczékre, a gyakran előforduló mezőgazdasági és gyártelepekre. De eltekintve ettől, az 1854. évi július hó 23-án kelt, a helyszínelésre vonatkozó igazságügyministeri rendelet a superficiarius jogviszonyokat ismeri és emliti és azoknak a telekkönyvbe való felvételét elrendeli; az 1855. évi telekkönyvi rendelet 55. §-a, mely a telekkönyvi jószágtestek telekkönyvi felosztását megtiltja, nem tiltja meg azt is, hogy a telek felszínére jog ne legyen megállapítható; és a majorsági zsellér-