Magánjogi kodifikációnk, 1902 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 40. szám - Az elévülés. Tervezet 1328. §

e MAG ANJOUI KODlFlKÁCZlOXk. együtt nem színlelhettek. Ha meg a színlelés a kötelezett és igéretvevő között forog fenn, akkor igenis megtámadhatja az ügyletet ugy az igéretvevővel (985. §.), mint a kedvezményezettel szemben (1035. §.). A 2-ik bekezdésnél már helyén való volna a színlelést kiemelni; ha a kedvezményezett és az igéretvevő között van színlelés, arra is lehet ugyan az általános szabályt alkalmazni, de mivel a 985. §. utolsó bekezdése színleges szerződésre lépő felekről beszél, ez mégis félreértésre adhat alkalmat. Abban teljes igazsága van Baracsnak, hogy az igéretvevőnek meg kell adni a módot egyéb okból is a megtámadásra. Pl amit helyesen kiemel: az igéretvevő donandi causa köti ki a szolgáltatást a kedvezményezett javára s az ajándékozás visszavonhatóvá válik. Ez is következik ugyan az 1511., 1512. §-okból, de nehogy félreértés támadjon, leghelyesebb volna csakugyan elhagyni az egyes megtámadási okok felemlitését, illetve "a S ok felhívását mellőzni. E szakaszokban foglalt intézkedésekhez hasonlókkal a n. ptkben nem találkozunk. Ez is egy előnye a Tervezetnek a n. ptk. felett. Már most még arról kell röviden megemlékeznünk, hogy mi nincs meg a Tervezetben. A n. ptk. 331. §. 2-ik bekezdése szerint, ha az igéretvevő a kedvezményezett születése előtt hal el, az esetben a harmadik számára teljesítendő szolgáltatás iránti igéiét csak akkor vonható vissza, vagy módosítható, ha az erre vonatkozó jog fentartatott. Ennek megfelelő intézkedés nincs a Tervezetben. Az 1033. § mellett nem is szükséges, mert abból ugyanerre az eredményre jutunk. De ha az 1033- §• elhagyatnék, akkor ily értelmű szabály fölvétele szükséges volna. Nem tartalmaz a Tervezet intézkedést arra nézve, mikor jöhet létre a szerződés csak alakszerűségek mellett. Ami a szerződő felek közti viszonyt illeti, e tekintetben szabályalkotásra nincs is szükség. Ha a köztük fennálló viszony szerint általában csak alakszerűségek mellett szerződhetnek, nyilván csak alakszerűség mellett köthetik a szerződést a harmadik javára is. Más kérdés: a szerződő felek valamelyike (— a Tervezet indokolása szerint ugyan csak az igéretvevő —) és a kedvezményezett közti viszony figyelembe jőjjön-e ? Az Indokolás (— ép ugy, mint a n. ptk.-é —) nyílt kérdésnek hagyja ezt, melyet a tudomány van hivatva eldönteni. Nézetem szerint e kérdést el kellett volna dönteni, és pedig igennel. E nélkül a formakellékeket általában ki lehet kerülni. Pl. nem ajándékozom házastársamnak a földemet, hanem elcserélem X-ével, kikötvén, hogy ő a cserébe járó földet házastársamnak szolgáltassa. Vagy: nem ajándékozom házamat jegyesemnek, hanem megkérem X-et, hogy kössön velem — mint kötelezettel — harmadik javára szerződést, melyben a kedvezményezett a jegyes lesz. Ami azután nincs még a Tervezetben, az a világos magyar nyelvezet. Nem várunk mi költői szépségű nyelvet a törvénytől, de várunk olyat, amelyet minden magyar ember megért. Az a mellékmondatokkal össze-vissza bogozott stilus pedig amelyen a Tervezet e része irva van, még a mi nyakatekert nyelvű törvényeink világában élő embernek is nehezen érthető. Mikor e lap érdemes szerkesztőjének kívánsága folytán a »Harmadik személy javára kötött szerződés« czimü fejezet bírálatára vállalkoztam, elolvasván e fejezet első §-át (1027), az egész munkától elment a kedvem. így szól ez a szakasz : „Oly szerződés alapján, amely által az egyik fél a másikkal, az igéretvevővel szemben harmadik személy javára teljesítendő szolgáltatásra kötelezi magát, a kedvezményezett harmadik személy közvetlenül van jogosítva, ha ez a szerződő felek kifejezett vagy felteendő szándékának megfelel. " Magyarul ez körülbelül ezt jelentené : „A szerződésben harmadik személy javára is kötelezhető a szolgáltatás. Ily szerződés alapján a kedvezményezett — ha ez a szerződő felek szándékának megfelel — közvetlenül van jogositva." Végig mehetnénk így az egész fejezeten. Kár pedig, hogy a nyelvezet ilyen gyarló. En legalább nagyon sajnálnám, ha a rossz nyelvezettől megijedve, nem tanultam volna végig e fejezetet s nem lett volna alkalmam arra a meggyőződésre jutni, hogy a Tervezetnek ez a része egyebekben határozottan kiváló munka s a n. ptk.-höz képest is haladást jelent. Dr. Kun Béla, íruírmarosszigeti jogakadémiai tanár. Az elévülés*) (Tervezet 1328. §.) Dr. Rosenfeld Sándor a ^Magánjogi kodifikácziónk* 37-ik számában kifogásolja az 1328. Sj-ban tervezett három évi elévülést és azt az 1. pontban felsorolt esetekben 10 évre, a 2—9. pontban részletezett esetekben pedig 5 évre kívánja kiterjesztetni, csakis a 10. pont maradna érintetlen »a status quo alapján«. Bírálatának eszmemenete, azt végig gondolva és élesen formulázva, a következő: A szabadelvüség irányával és eszméjével ellenkeznék, hogy a jogosított aránylag rövid idő múlva megfosztassék a lehetőségtől, hogy jogos igényét keresettel sikeresen érvényesíthesse. Szerinte továbbá téves az Indokolás azon érve, hogy ezen követelésekről feljegyzést rendszerint nem vezetnek és így hosszabb idő múlva sok nehézséggel jár a belőlük származó követeléseknek minden irányban kielégítő tisztázása. Vagyis miután a hitelező hosszabb idő multán nem fog kellő bizonyítékokkal rendelkezhetni, meddő és czéltalan perekbe fog sodortatni. A rendelkezés intentioja tehát az, hogy a hitelezőt a felesleges, hasztalan perlekedéstől megóvja, tehát a hitelező érdekében hozalik. Ezen utóbbi érvet czikkiró ur ugy véli leczáfolni, hogy hiszen a keresk. törvény 30. §-a értelmében a kereskedők kötelesek kereskedelmi könyveiket az azokban történt bejegyzés keltétől számítva lagalább 10 éven keresztül megőrizni, ugyanaz áll a levelekre is, igy tehát szembeszökően tarthatatlan az Indokolásnak a feljegyzés hiányára épitett érvelése és igy az 1. pontban felsorolt esetekben az elévülési idő okszerüleg 10 évnél rövidebb nem lehet. Az elévülési határidő rövidítését többféle legislativ-politikai szempont indikálja. A mindennapi gazdasági élet apró-cseprő ügyleteiből eredő követelések olv számosak és egyenkint rendszerint oly csekély összegeket képviselnek, hogy azok kiegyenlítésénél az adós alig fektet súlyt arra, hogy a fizetésről elismervényt kérjen és ha kivételképp kap is nyugtát, azokat bizonyára nem fogja évek hosszú során át — mondjuk pl. a rendes elévülési határidőn belül — őrizni. Képzeljük, mily hihetetlen consequentiákra vezetne, ha az összes szabó-, czipész-, tej-, fa-, fűszer- stb. nyugtákat kellene 32 éven át megőrizni. Képzeljük, hogy jogászkorunkbeli szabónk most követelné az annak idején nekünk tényleg szállított öltönyök árát. Mi lesz a perbeli kórtörténet? Mi nem tagadhatjuk a követelés keletkezését, igy tehát csak azt állithatjuk, hogy a követelést kifizettük. Az onus probandi e tekintetben minket terhel. De hogy igazoljuk a kifizetést? Hol vannak pl. az 1876 évi nyugták'?, hol a saldirozott számlák?, de mondjuk nem 1876., sőt elégedjünk meg 10.de csak 5 évvel is. Hol van a tavalyi hó ? mint a franczia lyricus zengi ? Ha a hitelező a fizetést tagadja, akkor feltétlenül az utóbbi esküje fogja a pert eldönteni. így tehát az adós a rosszhiszemű hitelező lelketlenségének ki van szolgáltatva. Tehát nem az a baj, hogy a hitelezőnek nincs feljegyzése, ellenkezőleg éppen feljegyzésével szemben szorul az adós védelemre, hogy kétszer ne fizessen. Közel fekszik tehát a legislativ-politikai nézpont, hogy a fent ecsetelt ügyleteknél már aránylag rövidebb idő muítán azon jogi vélelem slatuáltassék, hogy a követelés ki lett egyenlítve. Hiszen ezen követelések rendszerint azonnal, vagy a "legrövidebb határidőkben szoktak kiegyenlittetni. Es ezen jogi vélelem volt az evolutio, a megindult fejlődési folyamat kiindulási pontja, az volt »der historische Durchbruchspunkt«, hogy Jhering ismert kifejezésével éljek. Ezen vélelemmel már XII. Lajos 1510. és 1512. évi Ordonnanceaiban találkozunk. Miután itt csak egyszerű praesumtioról — iuris et non de iure— van szó, a hitelező megkínálhatta az adóst az igenlő főesküvel, hogy a követelést tényleg kifizette. Ezen legislativ eszmét felvette XIV. Lajos és aztán a Code Civil (art. 2273-2277.). Ezen legislativ-politikai szempont tehát nem a hitelező, hanem éppen ellenkezőleg az adós érdekeinek szolgál; nem a feljegyzésekben szűkölködő hitelezőt akarjuk a pervesztesség kudarczától megóvni, hanem az adóst, ki már egyszer fizetett, akarjuk a bizonyítékokkal felfegyverzett lelketlen hitelező rosszhiszeműsége ellen megvédeni. *) Ellenbirálat.