Magánjogi kodifikációnk, 1902 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 31-32. szám - Jogügyletek a Tervezetben [3. r.]

8 MAGÁNJOGI KOD11-1K.ÁCXIÓNK. felfogás említése nélkül is a magyar jog ethikai jellege biztositana. Sok mindent másként képzelt a régi magyar világ, mint a mai, de a feleségét a magyar ember soha sem „fizette" a házastársi kötelesség teljesitóseért. Jogtörténetileg is tehát azon eredményre kell jutnunk, hogy a hitbér házastársi jutalom, nem pedig a férj által a nőórl maga magának fizetett hozomány, mely constructió szerint különben is kettős fietiót kellene elfogadnunk. Az egyik az, hogy a hitbérérték a házasság kötésekor a férj vagyonkörében már megvan, a második szerint pedig a férj ezen képzelt érték képzelt kamatiát a házasélet terheire fordítja, a miből a 116. §. elidegenítési tilalma is következnék. Ez utóbbi fictio alkalmazásáról a hitbérkötelezésnél a Tervezet nem tud és már ebből is következtethető, hogy távol áll az Indokolás kissé mesterkélt ós gyakorlati czélra sem szükséges felfogásától, és hogy az valójában szintén szerződési házastársi jutalomnak képzeli a hitbért, mi különben a 169. §. szövegezéséből is kitetszik. Az összes házastársi jutalmak erkölcsi jogosultságát csakis a házassági kapcsolat ama bensősóge adja, mely indokolttá teszi hogy az egyik házastárs vagyonilag is a legszorosabban legyen érdekelve a másiknak sorsában. Ennek egyik előfeltételét a 172. 4j. helyesen szabja meg az együttélésben. Már az ellen azonban súlyos aggályok szólnak, hogy a vétkes fél a házastársi jutalmat a házas együttélésnek csak a H. T. 76. és részben 78. §-ában foglalt bontó okokból történt megszakítása által veszítse el. Az Indokolás (I. k. 243. 1.) ismét Werbőczyre utal, és kétségtelenül jó iránya tovafejlesztést pendit meg a 172. §. Azonban nézetem szerint ennek ily alakban nem lehet megvalósulnia. Werbőczy előtt nagyban és egészben a katholikus házasság lebegett, mely a divortiumra csakis a házasságtörést fogadja el elegendő tényalapnak. Házassági törvény és taxatíve felsorolt bontó okok mellett azonban lehetetlen egyes eseteket kiemelni és azokhoz a közszerzemény, valamint hitbér elvesztését fűzni, másokat ellenben házastársi jutalommal megjutalmazni. Ez áll az összes bontó okokra, ha egyszer a biró egyáltalán kénytelen ezek tényállásába ereszkedni a bontási kérdés elbírálása nélkül is. Áll annálinkább, mert a H. T. 89. §. az ajándékokat a vétkes féltől bármely bontó ok fennforgásakor elveszi és mert a közszerzemény expressis verbis törvényi, (121. §.) a hitbér meg pláne valóságos szerződési ajándék, ugy, hogy a H. T. 76. §-ának s a 78. §. egy részének a Tervezet 172. §-ában foglalt privilegizálása a H. T. 89. §-ával valósággal ellentétes is. Sőt ha nem tévesztjük szem elől, hogy a házastársi jutalom oly ingyenes részesítés, melynek az örökjogi juttatásokkal való belső rokonsága a Tervezetben is megszólal (148. §. 2. bek.), nem zárkóznánk el attól sem, hogy a közszerzemény és a hitbér elvesztése az együttélés megszakítása után már az 1976. §., de legalább is az 1-17. §. 2. és 3. pontjának tényállásához is fűződjék, hogy az örökj ogi, illetőleg a házastársi öröklésnél tekintetbe veendő érdemtelenséggel egybeessék. Meg kell engedni, hogy a határok megállapítása érzék, sőt érzelem dolga, de az mégsem fogadható el, hogy, a midőn a H. T. parancsoló és facultativ bontó okokat ismer, midőn az maga nyújt alapot azok kettébontására, a hol arra múlhatatlan szükség van, hogy mondom a tételes jog ily állása mellett a 172. §. csak egynémely cogens bontó okhoz fűzi a házastársi jutalom elvesztését. Ha a Tervezet szükségesnek találta hatásában is egyenlősíteni a H. T. „76. §-ban emiitett többi cselekményeket" a házasságtöréssel, miért ragad ki csak egyes tényállásokat a 78. §-ból („amegölésben közreműködött"), smiért hallgat teljesen a 79. §-ról, melyeket pedig ugyanazon erkölcsi felfogás sugallt'?7) A H. T. 77. §. kivételével a többi cogens bontó ok belevonása a Tervezet 172. §-ába azon minimum, melyet szükségesnek tartunk, ha ugyan Werbőczy „divortiumát" az összes bontó okokig vagy még azokon tul is az érdemtelenségi okokig nem akarjuk fejleszteni. E fejlesztést már azért is helyesnek tartanok, mert hiszen a Tervezet 169. szakasza már amúgy is Werbőczynél sokkal szélesebb alapokra fekteti a házastársi jutalmak jogszabályait. 3. A törvényesités a modern magánjogokban ügyleti tény közvetett vagy közvetlen eredménye, — azonban a törvényesítő ügyletek részletezése a magyar törvénykönyvbe egyáltalán nem való. ') A H. T. 77. íj-ról ezen összefüggésben nem 9zólok,. mert hisz az ügyleti váló okká nőtte ki magát, bár a törvóny cogensnek képzelte Az egyik törvényesítő ügyletnek: a házasságkötésnek tudvalevő politikai okoknál fogva, sajnos, a codexben nincs helye. A másik a Felség kegyelméből való törvényesités. Az Indokolás ezt a törvényesítő egyoldalú jogügyletének tekinti (I. k. 294. I.), úgy tetszik az egész törvényesitési folyamat alapos félreismerésével. A jogügylet legfőbb jellemvonása, hogy közvetlenül az akaratnyilvánítás idézi elő a czélzott hatást, és ha a királyi kegyelem általi törvényesitésnél ügyletre gondolhatunk egyáltalán, — ez csak a Felség kegyelmi akaratnyilvánítása lehet. Kivételes eset ugyan, hogy a magánjog közjogi tényekhez fűzzön joghatást, ám ez régi jogunkban is megvolt és a Felség általi törvényesités nem egyéb, mint a régente nagy szerepet játszott privilégium egyik megmaradt hajtása. Mint ilyen és mint kegyelmi tény kizárólag a Felség belátására is volna bízandó és a magánjogi törvénykönyvnek meg kellene elégednie azzal, hogy e törvényesités lehetőségét megemlítse, annak magánjogi hatásait felsorolja Vagyis nézetem szerint a Tervezet 205—213. §§. mint köz jogellenesek a törvénykönyvből kihagyandók. Mint közjogellenesek, mert királyi kegyelmi tény előfeltételeit a legégetőbb szükség esetétől eltekintve (1848. évi III. t.-czikk a miniszterek megkegyelmezésénéli nem szabhatja meg a Felségtől különböző jogforrás. A király kegyelmi tényeiben elvileg független a törvényhozástól, azoknak előfeltételeit legfeljebb maga szabhatja meg királyi rendeletben, de nem fogadhat el utasítást a törvénytől, hogy csak ezen és ezen feltételek mellett gyakorolhasson kegyelmet. A 205—213. §§• tartalma ellen komolyabb kifogás alig tehető, de ismételjük igenis az ellen, hogy azok a törvénykönyvben, nem pedig az életbeléptetéssel kapcsolatos királyi rendeletben foglaltatnak. Ez aggályt a német törvénykönyvre való utalás (1723. §. s k.) sem oszlathatja el. Ott államhatalmi tényről van szó, nálunk a Felség tényéről, ott külső érdek is követelte a törvénykönyvbeli szabályozást, mert az egyes államok más-más elveket követhettek volna a törvényesités körül, szóval a német közjog és az elérendő jogegység megbocsáthatóvá teszik a német törvénykönyv 1723. §-át, de még csak kirívóbbá a magvar Tervezet 205—215. §-ait. 4. A 222. §. sokkal inkább veszi figyelembe a szerzetesi fogadalmat, mint a H. T. 25. mert hiszen ez utóbbi alól felmentésnek is van helye az egyházi felsőbbség részéről és ex post érvényes az annak ellenében kötött ügylet, az előbbi alól pedig nem mentésit dispensatió és érvénytelenségét sem veszti el a tilalom daczára való örökbefogadás. A vallásos érzelmek eme fokozottabb megvédése az örökbefogadás ellen ugyan teljesen indokolt, — csak azt kell kissé csodálatosnak tartani, hogy a Tervezet védi a jó katholikust, ha az szerzetes, de nem gondol reá, ha csak laikusról van szó! Avagy nem-e sajátságos, hogy a Tervezet szerint ama nő, ki tán épen vallásossága miatt még a világi bíróság bontó Ítéletére sem akar gondolni, de kit férje brutalitása mégis arra kényszeritett, hogy őt elhagyja, mondom, hogy eme jó katholikus voltánál fogva bus magányra szorított nő még az örökbefogadás által sem enyhíthet elhagyatottságán ? Pedig a 224. §. e felől nem hagy kétséget, akár együtt élnek a felek, akár nem, a házastárs beleegyezését kívánja mindenképen az örökbefogadáshoz. Azaz, hogy ezen még tultehetnők magunkat, de mikor a 233. §. a távollét téves feltevésénél eltekint a házastárs beleegyezésétől, ebből csak azt olvashatjuk ki, hogy mindenképen a rosszhiszemű fél fog jól járni. A „beleegyezőre" igen szép kereseti forrást képezend majd az ő nyilatkozata, a „tévesen feltevő" (233. §.) meg egy kis fondorlattal amúgy is szépen kikerülheti házastársának beleegyezését. Nem v o 1 n a-e helyesebb, ha a bizonyos idő — mondjuk egy óv — óta különélő házasfelek között az örökbefogadásnál megkívánt beleegyezéstől eltekintenénk"? Dr. Almási Antal, budapesti kir. törvényszéki jegyző. Felelős szerkesztő és kiadó-lulajdonos : Dr. Barna Ignácz budapesti kir. Ítélőtáblai biró, VI., Király-utcza !)8/a. Nyomatott Márkus Samu könyvnyomdájában, Uudapest, V., Báthory-utcza 20