Magánjogi kodifikációnk, 1902 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 27-28. szám - Számadás és vagyonfelfedezés. Tervezet 1147-1149. §§

6 MAGÁNJOGI KODll-IKACZIÓNK. bizonyítani, akkor felesleges megmondani, hogy a szerződő lelek erre irányúin szándékát mikor nem kell föltenni. Ha tehát a felek kifejezett, vagy felteendő szándékának megtelel, a harmadik a szerződésből közvetlenül jogot szerez. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a harmadik a szerződés megkötése pillanatában megszerzi a jogot. Mikor szerzi meg a harmadik a jogot? Ez volna az a kérdés, melyről most mái szólanunk kell. De ez meg össze van forrva az igérelvevő rendelkezési jogának kérdésével. Azért elsőbb az igéretvevő-jogállásáról kell szólanunk. Dr. Kun Bein mármarosszigeti jogakadémiai tanár. V Számadás és vagyonfelfedezés. (Tervezet 1147 -1119 §§.) A magvar általános polgári törvénykönyv tervezete a számadás és vagyonfelfedezésről :iz 1117, 1148. és 1119. S-okban rendelkezik. E szakaszoknak első elolvasása után már szembeötlő, hogy stílusuk merő barbarismus. Továbbá az érdemleges rendelkezések homálvosak, és nem felelnek meg helyes irányban haladó judikaturánknak, sőt határozott visszaesést látok bennük jelenlegi birói gyakorlatunkkal szemben. A számadást és vagyonfelfedezést illetőleg birói gyakorlatunk világos és a jogérzéknek minden tekintetben megfelelő, ellenben a törvénytervezet rendelkezése homályos, jogéielünkkel ellenkezik és nem egyéb, mint a német birodalmi »Bürgerliches Geselzbuch«-nak rossz és értelmetlen magyarságban való reprodukálása. De szóljon maga a törvénytervezet, melynek illető szakaszait itt szórói-szóra közlöm : 1147. §. A ki vagyonkezelésről számadással tartozik, a bevételekről és kiadásokról rendes és részletes kimutatást tartozik a számoltatónak előterjeszteni és az igazoló okiratokat, a menynyiben ilyenek kiállítása szokásos, mellékelni. Ha a bevételi rovat teljessége ellen aggály merült fel, a számoltató kívánatára esküvel kell megerősítenie, hogy legjobb tudomása szerint egyéb bevétel nem volt. 1148. §. A ki vagyontárgyak összességének kiadására vagy állományának felfedezésére van kötelezve, az állományról részletes kimutatást tartozik a jogosultnak előterjeszteni. Ha a kimutatás teljessége ellen aggály merül fel, a kötelezettnek a jogosult kívánatára esküvel kell megerősítenie, hogy legjobb tudomása szerint az állományhoz egyéb dolog nem tartozik. 1149. §. A kötelezett, a ki az 1147. és 1148. §§-okban említett eskü letételére kész, azt peren kívül azon kir. járásbíróság előtt teheti le, a mely az ellene indítandó perre nézve helyileg illetékes volna. Több illetékes járásbíróság között választhat. Az eskü szövegét a bíróság az eset körülményeihez képest módosíthatja. Az eskütétel költségét az a fél viseli, a ki kívánta. Látnivaló, hogy az 1147. és az 1148. §§-ok második bekezdéseiben foglalt eme kitétel: "Ha a bevételi rovat teljessége ellen aggály merül fel*, és »Ha a kimutatás teljessége ellen aggály merül fel*, nem magyar beszéd. Ha ügyfelemmel a törvénytervezet nyelvén beszélnék biztos vagyok benne, hogy meg nem értene. Például: Ha azt mondanám János gazdának: Urambátyám, kimutatásának teljessége ellen bennem aggály merült föl, bizony a János gazda fejét csóválná, és azt kérdezné tőlem, mit akar az ur ? Pedig egyszerűen és világosan lehet azt kifejezni, a miről a törvényjavaslat rendelkezik. Csak azt kell mondani: Ha a bevételi rovat hiányos, vagy pedig ha a kimutatás hiányos. Ezt már megértené minden magyar ember, a mint hogy a »Bürgerliches Gesetzbucfu 259. §-ának rendelkezése mindenképp jól van németül megírva. »Besteht Grund zu der Annahme, dass die in der Rechnung enthaltenen Angaben über die Einnahmen nicht mit der erforderlichen Sorgfalt gemacht worden sind, so hat der Verpflichtete auf Verlangen den Offenbarungseid dahin zu leisten : dass er nach bestém Wissen die Einnahmen so vollstandig angegeben habe, als er dazu im Standé sei« ; ezt mindenki, a ki németül tud, megérti. A magyar lervezet szerint: ha a bevételi rovat avagy a kimutatás teljessége ellen aggály merül fel, a számoltató avagy a jogosult kívánatára szükséges az esküvel való megerősítés. Tehát az esküvel való megerősítés »aggály esetére« megítélendő. Most már az a kérdés, a bíróságnak avagy a télnek az aggálya dönt-e? Az alapos, a konkrét viszonyoknak megfelelő aggály bírálandó e el, avagy elég-e az, ha a" számoltató aggálvoskodik, noha ebbeli aggályát nem valószínűsíti'.' Hát bizony a" gyakorlati jogásznak ez az »aggály« hus és vér nélküli dolog "és csak arra való, hogy az egyik fél a másik félnek a becsületében gázolhasson, miután erkölcsi elv az. hogy mindaddig, mig az ellenkezőről meg nem győződtünk, embertársunk igazmondásában nem szabad kételkednünk. A törvénytervezetnek ez az »aggálva«, az emiitettem erkölcsi elvet minden alapos ok nélkül lerontja. A felfedező esküt ugyanis az eddigi birói gyakorlat szerint is csak az követelheti", a ki ténybeli állításait hitelt érdemlő adatokkal valószínűvé teszi. Az »aggály< alapján még nem rendeltelett el felfedező eskü. Ugy a számadásnál, mint a vagyonfelfedezésnél mindig szükség "volt arra, hogy a számoltató, avagv a vagyonfelfedezést kívánó a ténybeli állításait valószínűsítse," mert a" jogérzésnek nem felel meg, hogy a törvény módot nyújtson bárkinek, hogy az ő szubjektív aggodalma vagy éppen" gyanakvása alapján engem felfedező esküre szoríthasson. A becsületes gondolkozást előmozdítani hivatása a törvénynek. Törvénytervezetünk épp az ellenkezőnek nyit tág kaput. >Hürgerliche"s Gesetzbuch« sem tesz »ag^ály« -ról említést: Besteht Grund zu der Annahme< nem jelenti azt. ha aggály merül fel, hanem: ha alapja van annak a feltevésnek stb., tehát legalább is valószínűnek kell látszania. Noha a számadásra vonatkozó rendelkezés első bekezdése a »Rürgerliches Gesetzbuch« 259. $ a első bekezdésének megfelel, mindazonáltal azt a részt, mely szerint a számadásra kötelezett az igazoló okiratokat, a mennyiben ilyenek kiállítása szokásos, mellékelni tartozik, nem tartom minden tekintetben kielégítőnek. Helyesebb volna ezt a rendelkezést olykép kifejezni, hogv a számadás tételeinek az ügyletek és a konkrét viszonyoknak megfelelő bizonyítékokkal kell támogatva lenniök. Hiszen" szokásnak szokás az, hogy a számadásra kötelezett minden kiadásáról nyugtát szerez magának, de a konkrét viszonyok a számadásra kötelezettnek ezt az elővigyázatát akárhányszor meghiúsítják. Előfordulhat az az eset, hogy a számadásra kötelezett oly helyen bonyolítja le az ügyletet, hol kiadásáról nyugtát nem vehet, pedig szokásos a fizetéseket nyugtázni. A magam részéről az 1147. §.-t ekként szövegezném: A ki vagvonkezelésről számadással tartozik, a bevételekről és kiadásokról rendes és részletes kimutatást köteles a számoltatónak előterjeszteni. A számadás tételeinek az ügyletek és a fenforgó viszonyoknak megfelelő bizonyítékokkal kell támogatva lenniök. Ha valószínűnek látszik, hogy a bevételi rovat hiányos, a számoltató kívánatára esküvel kell megerősítenie, hogy legjobb tudomása szerint egyéb bevétel nem volt. Az 1148. §-t pedig a következőképp szövegezném: A ki vagyontárgyak összességének kiadására vagy állományának a felfedezésére van kötelezve, az állományról részletes kimutatást tartozik a jogosultnak előterjeszteni. Ha valószínűnek látszik, hogy a kimutatás hiányos, a kötelezettnek a jogosult kívánatára esküvel kell megerősíteni, hogy legjobb tudomása szerint az állományhoz egyéb dolog nem tartozik. Az 1149. í?-t is kifogásolom, és egészen elhagyandónak vélem, mert az esküvel való bizonyítást csak szükség esetére kell alkalmazni. Az esküt nem szabad profanizálni. Már pedig az eskünek profanizálása volna, ha a felek minden alapos ok nélkül a járásbírósághoz betoppanhatnának és kérhetnék a felfedező eskü kivételét. De ez a szakasz még a könnyelmű és meggondolatlan eskük letevésére is tág tért nyitna. Már pedig az igazságügyi politikának oda kell irányulnia, hogy az esküvel való bizonyítás mennél ritkább legyen. Hiszen már a jelenlegi ítélkezésnél is az eskü-kivétel körül oly eljárás kapott lábra, ami indokolttá tenné azt, hogy az esküvel való bizonyítás mennél szűkebb körre szorittassék. Ugyanis a sommás eljárásban előforduló az a gyakori eset, hogy az elsőfokú bíróság az alperest, a felebbezési bíróság pedig a felperest esküdteti meg egyazon ténykörülményre: az esküvel való bizonyítást csaknem komikussá teszi. Hát az esküvel való bizonyítással hova jutunk még akkor, ha azt a felek önkényére bizzuk, elannyira, hogy a tények minden valószínűsítése nélkül a bíró-